A kor csak egy szám. Nagyjából így
gondolkodik erről Hendrik Groen is, akinek könyve, a Lesz ez még így se
– A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója címmel jelent meg a Libri
Könyvkiadó gondozásában 2016-ban. A fanyar humorú, hihetetlenül szórakoztató
kötetről írtam.
Sorozat: Hendrik Groen (1)
Eredeti megjelenés: 2014.
Hazai megjelenés: 2016.
Kiadó: Libri Könyvkiadó
Fordította: Wekerle Szabolcs
Téma, műfaj: naplóregény
Megrendelhető: ITT
Terjedelem: 464 oldal
Csillagérték: 10
Fülszöveg:
A 83 és 1/4 éves Hendrik az Alkonypír
öregotthon lakója, de ki nem állhatja az öregeket, akik a szőnyegbe tapossák a
mézes puszedlit, folyamatosan zsörtölődnek és nyögnek. A napi rutin is az
idegeire megy; vacsora után kávé, utána tévé, utána irány az ágy. Az
egyhangúságnak Eefje érkezése vet véget, akiben Hendrik felismeri az
elszalasztott lehetőséget… Elege lesz hát a nyavalygásból, szeretné, ha még
tartogatna számára valamit az élet, ezért néhány bentlakóval megalakítja az
Öreg, de még nem halott-klubot, és titkos naplót vezet akcióikról. Hogy életkedvüket fenntartsák,
kaszinóba, pétanque-bajnokságra, főzőtanfolyamra és tájcsizni járnak, és miközben
minden erejükkel azon vannak, hogy az elmúlás a lehető legszórakoztatóbb
legyen, néhány nem várt fordulattal is számolniuk kell…Hendrik Groen nem szuperhős, és pont
ezért szerethető. A 100 éves ember, aki kimászott az
ablakon és eltűnt illetve Az ember, akit Ovénak hívnak rajongóinak és persze
mindenkinek, aki kezdeni akar valamit az élettel, mielőtt lejár a szavatossága.
Mint tulajdonképpen minden korosztályt,
az öregkort is képesek vagyunk csak a sztereotípiák mentén érinteni. Napjainkra
talán a legkevésbé jellemző a többgenerációs családmodell. A nagyszülők,
dédszülők – szerencsésebb esetben – a fiatalabbaktól külön háztartásban élnek,
esetleg épp világkörüli útjukon járnak (na, ők már tényleg az igazán szerencsés
kategória), a kevésbé szerencsések pedig valamelyik idősek otthona állandó
lakói.
Illusztráció |
De vajon hogy zajlik ott az élet? És
ismét bekapcsolnak a – sokszor nagyon téves – előítéleteink, az unalomról és
betegségről, a kiszolgáltatottságról és elhagyatottságról. Jó, jó…nem azt
mondom, hogy Hendrik Groen lakhelye és története még csak nyomokban sem
tartalmazza a fent említetteket, azonban mindez garantáltan nem úgy kerül az
olvasó szemei elé, ahogy azt várná. Ez tulajdonképpen már az első mondattól
biztosított. Vannak könyvek, amik váratják magukat: na, meg az olvasót!
Amelyeknél – bár érzed, de legalábbis reménykedsz benne – ki kell várni, hogy
igazán magával ragadjon, beszippantson, és ne eresszen. Hendrik Groen naplója
nem ilyen. Már az első kiszólásával megfog, és beránt, és ott is tart az utolsó
mondatig. Az elbeszélői stílus minimum lehengerlő, a szarkasztikus megjegyzések
kapcsán pedig elég erőteljesen villog a felröhögés kockázata gombocska.
Egy évig szegődhetünk Hendrik Groen
mellé, és követhetjük figyelemmel a nyolcvanhárom és egynegyed éves öregúr –
korántsem unalmas mindennapjait. Bár első blikkre azt gondolhatnánk, egy
öregotthonban játszódó történet nem tartogathat sokkal többet a már megszokott,
„gonosz az ápoló és a személyzet, ezért ördögi csellel mindenkinek meg kell
szöknie” klisénél. Ezt azonban már maga a cím és a már említett első bekezdés
rögtön el is oszlatja. A történet arra világít rá, hogy azzal, hogy
megöregszünk, esetleg öregotthonba kerülünk, még nem ér véget az élet. S hogy
az idős generációnak is lehet éppen olyan igénye a hétköznapok tartalmas
eltöltésére és megélésére, mint a fiataloknak. Csupán a környezet és az
életkori sajátosságokból fakadó lehetőségek változnak, a lényeg nem. A történet
minden egyszerűségével együtt lebilincselő. A könnyed és humoros stílus cseppet
sem fedi el vagy kisebbíti a történet mondanivalóját, sőt a barátság, szerelem,
betegség, lemondás és elmúlás sokszor igen keserédes formát önt. Ezzel pedig
egy egészen különleges elegyet kapunk, ami szívderítő és szívfacsaró is egyben.
Hendrik Groen igazán kedvelhető figura,
akin talán az utcán sétálva egyszerűen átnéznénk, nem ismernénk fantasztikus
humorát, öniróniáját. Hiszen, nem lényeges dolog-e, hogy önfeledten tudjunk
magunkon is nevetni? A Lesz ez még így se emlékezetes olvasmány marad számomra,
s bár alapvetően egy véletlen folytán került hozzám, azt hiszem, minden olvasó
könyvmoly számára jól jön néha egy ilyen „véletlen”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése