A
minap szembejött velem egy gondolat – Tóth Erzsébet Fanni oldalán –, miszerint
az emberiségnek még sosem állt rendelkezésére az önsegítő, önismereti és
pszichológiai könyvek olyan széles tárháza, mint amekkora a jelen emberének –
vagyis nekünk. A poszt szövege különösen megragadott, mert (egyrészt) épp akkor
találkoztam vele, mikor a Megsebzett gyermekkor bevezetőjén gondolkodtam,
másfelől pedig, mert nagyon is egyezett a szöveg íve azzal, amit én is gondolok
erről az egészről.
Hoffmann Kata: Megsebzett gyermekkor
Kulcslyuk Kiadó, 2024, 213 oldal
Csillagérték: 10
Jelesül,
hogy gyakorlatilag mindenkinek módjában áll, ha nem is terápiába járni, de
olyan könyvet leemelni a polcról, ami számára gondolatébresztő, tanácsokat ad,
segíti az önreflexiót, feltárhat traumákat – de legalábbis elindulhat egy olyan
úton, ami a fejlődéshez vezethet, ami által tanulhat nem csupán magáról, hanem
a világ folyásáról, hogy mi hogyan befolyásolhatja az emberi működést. Szóval:
tanulhat róla és általa, de vajon miért nem tanul belőle a nagy egész?
