Florian Illies: Szerelem a gyűlölet korában

Érzelmek háborúja egy gyűlölt korban. Azt hiszem, valahogy úgy van, hogy mindenkinek az a legnehezebb korszak, amelyben éppen él. Azt látja a legsötétebbnek, a legutálatosabbnak, a legkilátástalanabbnak. Persze, sok minden függ a társadalmi, politikai környezettől, mint ahogy az egyéni megélésektől, s persze attól, hogy mindezeket mennyire hagyjuk a részünkké válni. Van-e lehetőségünk kívül rekeszteni őket.

Florian Illies: Szerelem a gyűlölet korában

Park Könyvkiadó, 2023, 416 oldal

Fordította: Fodor Zsuzsa

Csillagérték: 8

Nem tudom elégszer kinagyítani, hogy mennyire fontos ilyenkor (is) a történeti tudás. A körülöttünk lévő világ ismerete, mechanizmusainak megértése nagyban függ attól, hogy mennyire tudjuk összehasonlítani a jelenlegi helyzetünket egy korábbi történelmi koréval. Mikor azt mondjuk, nehéz manapság párt találni, mennyivel könnyebb volt régen – vajon belegondolunk, hogy tényleg így volt-e? Mennyire volt egyszerű két világháború között közös jövőt vizionálni két embernek?

A Szerelem a gyűlölet korában olyan életpályákat és szerelmi történeteket gyűjt össze, melyek 1929 és 1939 között nem csupán egyéni, vagy kis közösségi szinten voltak ismertek. Művészek, írók, színészek romantikus(?) történeteiről van szó, melyeket – némiképp lelőve a meglepetést – nagyon gyakran egyáltalán nem sző át a klasszikus értelemben vett romantika, sokkal inkább szólnak fájdalomról, kilátástalanságról, veszekedésekről és bizonytalanságokól és az 1920-1930-as éveket idéző hedonista, életfaló hozzáállásról. Mindehhez Florian Illies egy egészen érdekes koncepciót választott, mely ugyan kronologikusan veszi végig a címben megjelölt évtizedet, főszereplői életútját meg-megszakítja egy másikéval, hogy azt egy újabb és újabb váltsa. Ezáltal egy különleges szerkezetű és felépítésű, mégis kerek egész történetet kapunk a nagyvilágból.

„Amikor az ifjú Jean-Paul Sartre 1929 tavaszán a párizsi École normale-ban először pillant Simone de Beauvoir szemébe, életében először és utoljára elveszíti az eszét.”

„1929-ben már senki sem remél semmit a jövőtől. És senki nem akarja, hogy emlékeztessék a múltra. Ezért van az, hogy mindenki gátlástalanul a jelennek él.”

„Az ecset az egyetlen megmaradt varázspálca egy varázstalanított világban.”

A kötet három szakaszból épül fel. A központi szervező erő 1933. Ha úgy tetszik, ez a fő fejezet, hiszen az előtte és utána elhelyezett fejezetek nemes egyszerűséggel az „Előtte” és „Utána” elnevezéseket kapták. Az összekötő kapocs persze mindhárom részben ugyanaz: az érzelmek. A szerelem. A jelennek élés. A jövőtlenség. A múltnélküliség. S persze a szereplők, akik között ott találjuk Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir szerelmét, Marlene Dietrichet, Klaus Mannt, Picassót, Bertolt Brechtet, Walter Benjamint és számos más, neves – elsősorban, de nem kizárólagosan német – kiválóságot. De továbbléphetünk, az összekötő kapcsok között nem csupán a forró, a szenvedélyes, a plátói vagy beteljesületlen szerelmeket találjuk, hanem a kultúrát. Nyilván e szempontból sem véletlen az 1933-as évszám. A szerző nagyon mélyet merít a német kultúrából, az egy évtized alatt lezajló, mindent megváltoztató időszakból. A hedonizmusból. Abból a folyamatból, ahogy a „mindent a művészetért” megközelítés a propaganda, a politika, a közelítő vész nyomására meghajlik, alárendelődik, megsemmisül. Megsemmisül? Mint a jövőkép és a szerelem?

„Még Albert Einstein, a relativitáselmélet megalkotója is tudja, hogy az idő és a tér nagyon fontos szerepet játszik a szerelemben, és nem lehet csak úgy áthidalni.”

„A boldog párok mind egyformák. De minden boldogtalan pár a maga módján boldogtalan.”

Illies munkája tehát nagyon sokrétű. Vállalkozik egy évtized művelődéstörténeti áttekintésére, a művészet, a színház, a film, az írás és a tudomány összefésülésére, együttélésére az emberi sorsokkal. Közben számos kiemelkedő történelmi személyiség magánéletébe enged betekintést. Mindeközben játszadozik a műfajokkal. Előbb mintha rövid novellákból épülne össze a mozaik a sok-sok életút kapcsán, melyek epizódszerűen villannak fel. Közben pedig korrajzként felfogható kétmondatosokkal szakítja meg ezeket. Egyszer mintha pletykálkodna, máskor mintha megfontoltan járná körbe az adott helyzetet. Nem túl könnyű olvasmány, szerintem a német kultúrában otthonosan mozgók számára sem (hiszen a fő csapásvonal mégiscsak a német történelem évtizedes alakulása) – főleg, ha az apró elejtéseknek is igyekszünk utánajárni. De persze nem csak kultúrtörténeti szempontból elgondolkodtató. Ott van a mentalitástörténet, a mindennapok története. A Szerelem a gyűlölet korában korrajz, a maga bűvös összetettségében.

„A nőknek már nincs szükségük a férfiakra. Ez a húszas évek végének rettenetes üzenete a férfiak számára. Nincs már szükségük rájuk, hogy finanszírozzák az életüket – mert ezt most már ők maguk megteszik, legalábbis Berlinben és a többi nagyvárosban, irodákban dolgoznak. ››Kilenc és öt között Fräuleinnak szólítják őket. A munkaidő után van keresztnevük is‹‹ - írja Mascha Kaléko.”

„A szerelem, mint minden utópia, annál nagyobb, minél tovább vársz rá.”