Érzelmek háborúja egy gyűlölt korban. Azt
hiszem, valahogy úgy van, hogy mindenkinek az a legnehezebb korszak, amelyben
éppen él. Azt látja a legsötétebbnek, a legutálatosabbnak, a legkilátástalanabbnak.
Persze, sok minden függ a társadalmi, politikai környezettől, mint ahogy az
egyéni megélésektől, s persze attól, hogy mindezeket mennyire hagyjuk a
részünkké válni. Van-e lehetőségünk kívül rekeszteni őket.
Florian Illies: Szerelem a gyűlölet korában
Park Könyvkiadó, 2023, 416 oldal
Fordította: Fodor Zsuzsa
Csillagérték: 8
Nem
tudom elégszer kinagyítani, hogy mennyire fontos ilyenkor (is) a történeti
tudás. A körülöttünk lévő világ ismerete, mechanizmusainak megértése nagyban
függ attól, hogy mennyire tudjuk összehasonlítani a jelenlegi helyzetünket egy
korábbi történelmi koréval. Mikor azt mondjuk, nehéz manapság párt találni,
mennyivel könnyebb volt régen – vajon belegondolunk, hogy tényleg így volt-e?
Mennyire volt egyszerű két világháború között közös jövőt vizionálni két
embernek?
A
Szerelem a gyűlölet korában olyan életpályákat és szerelmi történeteket gyűjt
össze, melyek 1929 és 1939 között nem csupán egyéni, vagy kis közösségi szinten
voltak ismertek. Művészek, írók, színészek romantikus(?) történeteiről van szó,
melyeket – némiképp lelőve a meglepetést – nagyon gyakran egyáltalán nem sző át
a klasszikus értelemben vett romantika, sokkal inkább szólnak fájdalomról, kilátástalanságról,
veszekedésekről és bizonytalanságokól és az 1920-1930-as éveket idéző hedonista, életfaló hozzáállásról. Mindehhez Florian Illies egy egészen
érdekes koncepciót választott, mely ugyan kronologikusan veszi végig a címben
megjelölt évtizedet, főszereplői életútját meg-megszakítja egy másikéval, hogy
azt egy újabb és újabb váltsa. Ezáltal egy különleges szerkezetű és
felépítésű, mégis kerek egész történetet kapunk a nagyvilágból.
„Amikor
az ifjú Jean-Paul Sartre 1929 tavaszán a párizsi École normale-ban először
pillant Simone de Beauvoir szemébe, életében először és utoljára elveszíti az
eszét.”
„1929-ben
már senki sem remél semmit a jövőtől. És senki nem akarja, hogy emlékeztessék a
múltra. Ezért van az, hogy mindenki gátlástalanul a jelennek él.”
„Az
ecset az egyetlen megmaradt varázspálca egy varázstalanított világban.”
A
kötet három szakaszból épül fel. A központi szervező erő 1933. Ha úgy tetszik, ez a
fő fejezet, hiszen az előtte és utána elhelyezett fejezetek nemes
egyszerűséggel az „Előtte” és „Utána” elnevezéseket kapták. Az összekötő kapocs
persze mindhárom részben ugyanaz: az érzelmek. A szerelem. A jelennek élés. A
jövőtlenség. A múltnélküliség. S persze a szereplők, akik között ott találjuk
Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir szerelmét, Marlene Dietrichet, Klaus
Mannt, Picassót, Bertolt Brechtet, Walter Benjamint és számos más, neves –
elsősorban, de nem kizárólagosan német – kiválóságot. De továbbléphetünk, az összekötő kapcsok között
nem csupán a forró, a szenvedélyes, a plátói vagy beteljesületlen szerelmeket találjuk,
hanem a kultúrát. Nyilván e szempontból sem véletlen az 1933-as évszám. A
szerző nagyon mélyet merít a német kultúrából, az egy évtized alatt lezajló,
mindent megváltoztató időszakból. A hedonizmusból. Abból a folyamatból, ahogy a
„mindent a művészetért” megközelítés a propaganda, a politika, a közelítő vész
nyomására meghajlik, alárendelődik, megsemmisül. Megsemmisül? Mint a jövőkép és
a szerelem?
„Még
Albert Einstein, a relativitáselmélet megalkotója is tudja, hogy az idő és a
tér nagyon fontos szerepet játszik a szerelemben, és nem lehet csak úgy
áthidalni.”
Illies
munkája tehát nagyon sokrétű. Vállalkozik egy évtized művelődéstörténeti áttekintésére,
a művészet, a színház, a film, az írás és a tudomány összefésülésére, együttélésére
az emberi sorsokkal. Közben számos kiemelkedő történelmi személyiség
magánéletébe enged betekintést. Mindeközben játszadozik a műfajokkal. Előbb
mintha rövid novellákból épülne össze a mozaik a sok-sok életút kapcsán, melyek
epizódszerűen villannak fel. Közben pedig korrajzként felfogható
kétmondatosokkal szakítja meg ezeket. Egyszer mintha pletykálkodna, máskor mintha megfontoltan járná körbe az adott helyzetet. Nem túl könnyű olvasmány, szerintem a
német kultúrában otthonosan mozgók számára sem (hiszen a fő csapásvonal
mégiscsak a német történelem évtizedes alakulása) – főleg, ha az apró
elejtéseknek is igyekszünk utánajárni. De persze nem csak kultúrtörténeti
szempontból elgondolkodtató. Ott van a mentalitástörténet, a mindennapok
története. A Szerelem a gyűlölet korában korrajz, a maga bűvös
összetettségében.
„A
nőknek már nincs szükségük a férfiakra. Ez a húszas évek végének rettenetes
üzenete a férfiak számára. Nincs már szükségük rájuk, hogy finanszírozzák az
életüket – mert ezt most már ők maguk megteszik, legalábbis Berlinben és a
többi nagyvárosban, irodákban dolgoznak. ››Kilenc és öt között Fräuleinnak
szólítják őket. A munkaidő után van keresztnevük is‹‹ - írja Mascha Kaléko.”
„A
szerelem, mint minden utópia, annál nagyobb, minél tovább vársz rá.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése