Jodi Picoult: Életszikra

Az Athenaeum gondozásában és Gottein Veronika fordításában 2018 októberében jelent meg hazánkban Jodi Picoult legújabb könyve, az Életszikra. Mint a szerzőtől megszokhattuk, ez a történet is komoly témát, az abortusz kérdését járja körbe. Nem is akárhogy, egy kórházi túszdráma közepette. 

Jodi Picoult: Életszikra

Athenaeum, 2018, 368 oldal

Jodi Picoultról tudvalevő, hogy nem retten meg kőkemény, társadalmilag megosztó kérdéseket, problémákat regényei középpontjába helyezni, és azokat minél pontosabban, hitelesebben és érzékletesebben körbejárni. Leginkább emiatt szeretem a történeteit, no és azért, mert az elbeszélő képes arra, amit a mindennapi életben olykor (?) hajlamosak vagyunk alulértékelni, vagy simán figyelmen kívül hagyni: több nézőpontból szemlélni ugyanazt a dolgot. Az Életszikra kétségkívül a „megszokott” Picoult-vonalat hivatott képviselni. Szerintem mégsem lett olyan erős, mint lehetett volna. 

"Ha a miért kiderül, akkor akár arra is rájöhetsz, hogyan lehet megoldani a helyzetet."

Illusztráció

Kezdjük az elején (s bár reflexből írtam le ezt a mondatot, mégis elég nagy jelentősége van a regény cselekményfolyamának szempontjából). Az Életszikra a negyedik olvasmányom az írónőtől, a Nővérem húgával (amit filmen láttam) így ez az ötödik Picoult-történetem. A legerősebb számomra egyértelműen az Apró csodák volt (a szerző előző könyve), így nagy reményekkel lapoztam fel a kötetet, amiről annyit tudtam: az abortusz kérdésköre áll a középpontjában. A prológusban az elbeszélő gyakorlatilag mindjárt a közepébe vág, az abortuszt végző központ történetéről, a beavatkozást végző orvosokról ír, s rövidesen ott is találjuk magunkat a kórházban, egy túszdráma kellős közepében. A karakterekről keveset tudunk, az első részben leginkább mozaikdarabokat kapunk a személyiségükből, illetve arról, hogyan és miért léptek be a klinikára azon a napon.

"Senki nem maga választja a szüleit. Bár van, akinek szerencsés lapot oszt a sors."

Jodi Picoult

Nehéz azt mondani, hogy az idő előrehaladtával jobban megismerhetjük őket, hiszen egyrészt a cselekményfolyam fordított időrendben, a túszdráma napjának délutánjától, annak reggeléig zajlik. Másrészt, a szereplők – ahelyett, hogy egyre közelebb/távolabb éreztem volna magamhoz őket, hogy legalább bármi érzelmet váltsanak ki – leginkább egyre halványulnak. A hiba számomra abban rejlett, hogy a szerző túl sok, és kevésbé erős szereplőt akart bevonni a sztoriba, gyakorlatilag éppen az Apró csodák ellentettjét hívta életre. Előbbiben zseniálisan működött, hogy két erős női karakter viszi a történetet, az Életszikrában viszont hirtelen zúdult rám több, kevésbé érdekesnek tűnő alak, egy túszejtővel meg egy rendőrrel. Az elbeszélés így nagyon zsúfoltnak és túlírtnak tűnt. Ezt, a fordított időrendet és a nagyon erős témát pedig a benyomásom szerint nem igazán bírta el a történet (vagy én). Nagyon régen írtam ezt egy könyvről, de itt ismét áll: talán valamikor később újra el kell olvasnom.

"Wren tudta, hogy a szuperhősök nem mindig tökéletes röppályán érkeznek. Néha kétes ügyekbe keverednek. Néha kétségeik támadnak. Néha azon gondolkodnak, mi lett volna, ha… Néha gyilkolnak, hogy életet mentsenek."

Mindazonáltal, az Életszikra vitathatatlanul alkalmas vitaindító az abortusz témájában, amiről – úgy hiszem – szinte mindenkinek van valamiféle véleménye. S ha maga a történet nem is, Jodi Picoult utószava szinte minden olyan gondolatot magában foglal, amit én magam is vélek az abortusz kapcsán. Illetve majdnem. Kevés szó esik például a fiatalok szexuális felvilágosításáról, ami iskolai szinten általában biológia és/vagy „felvilágosító órák” kuncogásaiban merül ki; nem beszélünk arról, milyen következménye lehet életekre a másik tárgyiasítása. Nagyon sajnálom, hogy Picoult nem személyes jellegű, lineáris elbeszélést választott, mert érzésem szerint sokkal jobban működhetett volna. Az élet nem fekete vagy fehér. Annyi mindenben ítélkezünk, élből, fél – vagy éppen hamis információk alapján, ismeretlenül. Könnyen mondjuk meg, másnak hogyan kéne élnie és milyen döntést kellene hoznia. Azt hiszem, ez az abortusz esetében sincs másként, sőt, talán hatványozottan igaz. Talán úgy tűnik, sebtében fejezem be itt az értékelést - írtam még egy hosszú bekezdést a saját álláspontomról, viszont - nem elhessegetve a feladatot - Picoult jegyzetében találtam egy számomra nagyon erős gondolatot, ami tulajdonképpen a magva az egész állásfoglalás-kényszernek, amire nagyon ritkán gondolunk, pedig csak egy egyszerű alapvetés. Ezt a kulcsmondatot hagynám itt a bejegyzés végére:

"Amilyen élesen elkülönítjük az életvédőket és az önrendelkezés-pártiakat, olyan fontos lenne minden egyes női sorsot és élethelyzetet külön vizsgálni. A törvények vagy feketék, vagy fehérek. A női sorsok viszont ezerfélék."