Egy vallomás, rögtön az elején: évek óta várok egy jó Eurovízióra. Egy olyanra, ahol nem unva-ásítozva nézegetem az aktuális fellépő sorszámát és az időt felváltva, hanem ahol szimplán hasra vágom magam az ágyon, és élvezem a műsort. Egészen pontosan 2011 óta várakozom. Az elmúlt néhány évben, ha Eurovíziós slágerekre gondoltam, elkezdtem Eric Saade, az A Friend in London, lököttebb pillanataimban pedig a Jedward 2011-es versenydalát dúdolni - máig emlékszem Gundel Takács Gábor felkonferálásaira is, tehát mondhatjuk, hogy az az ESC eléggé beégett az emlékezetembe. Hogy mindezt miért tartottam fontosnak megemlíteni, és hogyan kapcsolódik az idei versenyhez, hamarosan kiderül. Ebben a bejegyzésben kicsit összegzem a 2016-os döntős élményeimet, és lezárok egy, a még az első bejegyzésben említett szálat arról, miért is szeretem tulajdonképpen az Eurovíziót.
Az idei ESC-banner, eurovision.tv
A düsseldorfi döntő óta eltelt öt év. Nagyon szerettem az akkori versenyt, az akkori színpadképet, a dalokat. Idén tavasszal - egy különös ötlettől vezérelve - felpakoltam a 2011-es produkciókat a telefonomra. Meglepett, hogy azon dalok szövegére is emlékeztem, amiket amúgy azóta nem is hallgattam. Kicsit visszavarázsolódtam 2011-be, és unásig hallgattam az akkori dalokat. Már pár hete fény derült az idei indulókra is, mikor áttértem azok megismerésére, hallgatására. És szép lassan elkezdtem reménykedni. A mi dalunkat nagy esélyesnek gondoltam, mindeközben pedig egyre több szereplőt kedveltem meg. Már kedvenceim is lettek. Egyre izgatottabban vártam az Eurovízió hetét - ezt bizonyítja az a bejegyzésáradat, amit az elmúlt héten rátok zúdítottam.
Rajongói montázs, google
Gyakorlatilag minden összeállt egy ideális ESC-re. Jó dallal indultunk, amit - úgy tűnt - nem kísért akkora itthoni ellenszél, mint azt tapasztaltuk ByeAlex vagy Kállay Saunders András esetén. A többi ország is többnyire jó és megjegyezhető produkciókkal rukkolt elő, szerethető (és kevésbé szerethető) előadókkal. Volt nagyon és tipikusan eurovíziós dal, és voltak, akik kilógtak a sorból. Voltak visszatérők - akár országok, akár előadók - és akadt egy újonc is, hiszen Ausztrália idén már nem alanyi jogon volt döntős. És persze ott volt az egész versenynek otthont adó Svédország is, melynek talán az összes többi ország közül nagyobb szívügye ez az esemény. Petra Mede és Mans Zelmerlöw a legjobb választásnak bizonyultak a műsorvezetői posztra, már az ő poénkodásuk miatt is érdemes volt nézni az adásokat, a szünetekre összeállított kisfilmekről már nem is beszélve. Hallottátok a műsorvezető páros méltán világsláger-gyanús Love Love Peace Peace számát is, ugye? Ami picit aggasztott, hogy az új szavazási rendszert kezdetben a legkevésbé sem értettem.
De essék egy bekezdésnyi szó a dalokról is. A kedvenceimet talán felesleges ismét felsorolni, számomra az idei mezőny igencsak hajazott a 2011-esre - de tudom, hogy tudjátok, hogy emiatt emlegettem annyit a bejegyzés elején. Az akkorihoz hasonlóan, idén is több dal a szívemhez nőtt, és majdnem elégedett vagyok a mezőny egészével (a teljes elégedettséget Izland és Bosznia-Hercegovina jelenléte jelentette volna). Bár azt is meg kell említeni, hogy az anyanyelvű dalok iszonyatos módon hiányoztak a döntőből. Cserébe viszont egy angol-krími tatár dal nyert...Ne firtassuk, hogy mit gondolok a végeredményről, maradjunk a diplomatikus "meglepett"-nél, és természetesen gratulálok Jamalának a győzelemhez! De ugyanez a meglepettség ragasztható a teljes végeredményre nézve is. A szavazás, illetve az eredményhirdetés menetét időközben sikerült megértenem, viszont nem igazán tetszett. Nem (csak) a végeredmény miatt. Szerettem, hogy (eddig) a közönség voksait ismertették, és azt is, hogy a három legmagasabb pontot mondták el szóban, nem csupán a 12 pont birtokosát. A döntő előtt napvilágra került "szakmai zsűri" pontozásáról készült videó pedig még bizalmatlanabbá tett ezzel az egésszel kapcsolatban. A közönség pontjainál a "hirtelen halál" pedig végleg betett a lelkivilágomnak. De ez van.
A döntő pillanata, youtube
Azt hiszem, a végeredménnyel kapcsolatban teljesen felesleges vitába vagy különféle elméletekbe bocsátkozni. Ukrajna nyerte a versenyt. Bennem maradt néhány kérdőjel és sok-sok alulértékelt produkció - sajnos, ez utóbbi táborba tartozunk mi, vagy épp a nagy kedvenc, Ciprus is. Kicsit csalódott vagyok, és nagyjából ugyanolyan érzések kavarognak bennem, mint 2011-ben. Akkor Wolf Kati képviseletében értünk el meglepően rossz eredményt, míg Azerbajdzsán győzelme lepett meg ugyanilyen módon. További érdekesség, hogy a düsseldorfi versenyt szintén május 14-én rendezték, s Magyarország ugyancsak ötödikként lépett színpadra a döntőben. Talán nem kellett volna ennyit rugózni a múlton. Összességében továbbra is úgy vélem, az idei egy kiváló ESC volt, az eredmény pedig ebből a szempontból másodlagos. Mint nagyjából minden évben: a show a lényeg, melyben nyilván nem Grammy-díjas szerzemények sorakoznak fel. Az Eurovízió számomra külön zenei műfaj, és mint olyan: az idei nekem különösen tetszett. Kár, hogy a verseny visszhangjai nem erre a részre koncentrálnak, és kicsit elrontják az élményt...
De vissza az optimizmushoz! Köszönöm, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltatok az idei ESC-bejegyzéseimre, ez külön élményt adott az egésznek. Mint ahogy az is, hogy immár hat éve egy szuper kis társasággal követhetem végig virtuálisan a műsorokat. Nagy öröm, hogy idén bővült a beszélgetőtársak sora. Nekem ez az ESC kedvenc szeletkéje. Külön köszönet Lillának, Grétának, Szebinek és Attilának! :) Jövőre ugyanitt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése