Majdnem Elinor és Marianne

A Jane Austen-kultusz létezik. Az őt, és műveit kedvelők közül pedig rendszerint akadnak olyanok, akik elég bátrak ahhoz, hogy tollat ragadva, magukat Austen élő másának képzelve fabrikáljanak folytatásokat. Ismerjük, mi a helyzet a folytatásokkal, ugye? Pár évvel később megjelenik egy újabb történet az ismert szereplőkkel, de az már úgysem olyan, nem szeretjük annyira, és már meg is bántuk, hogy vágytunk rá. Akkor képzeljük el, milyen lehet az a folytatás, melyet nem is ugyanaz a szerző publikál, és nem pár, hanem akár 150-200 évvel az eredeti megjelenést követően! Austen hat befejezett regényének elolvasása után magam is kerestem a kapaszkodókat: abban reménykedtem, hogy lesz majd egy olyan regény, melyben kaphatok még egy picit az írónőből. Beláttam, erre felesleges is várnom. Így ma már más mércével mérem az Austen-folytatásokat.

Emma Tennant: Elinor és Marianne
Eredeti megjelenés: 1996.
Hazai megjelenés: 2005.
Kiadó: Palatinus Kiadó
Téma, műfaj: romantikus, levélregény
Oldalszám: 190 oldal
Csillagérték: 9

Fülszöveg:
...és boldogan éltek, míg meg nem haltak - gondolhatná a Nyájas Olvasó, miután elolvasta Jane Austen: Értelem és érzelem című regényét. Igen, így van ez a regényekben, sőt néha még az életben is. Csakhogy kortársunk, Emma Tennant angol írónő a múltat fürkésző szemével belelát Jane Austen gondolataiba, és tovább szövi a Dashwood kisasszonyok - illetve immár Mrs. Elinor Ferrars és húga, Mrs. Marianne Brandon - történetét. Bizony egyiküknek sem jutott olyan békés, nyugodt, csendes vidéki élet, amilyenről leánykorukban ábrándoztak, s amilyet meg is érdemeltek volna sok hányattatásuk után. Ahogyan Jane Austen első ízben formába öntötte a Dashwood-nővérek kalandjait - Elinor és Marianne címen, levelek alakjában -, ugyanúgy folytatja Emma Tennant: a szereplők leveleiben az 1812-es esztendő alig több mint két hónapja során sorsok írnak le száznyolcvan fokos fordulatot, kalandok kelnek és halnak el, tragédiák árnyalják, tragikomikus epizódok teszik mozgalmassá, románcok színesítik a testvérek és körülöttük kavargó szereplők - a derék Brandon ezredes, a jámbor Edward, a csalárd Willoughby, a bohókás Sir John Middleton, s a galád Ferrars család - mindennapjait, köréjük pedig holdudvarként új szereplőket idéz a színre az írónő. Jane Austen alighanem elégedett bólintással nyugtázná kései utóda erőfeszítéseit, és maga is gyengéd, ámbár kissé gunyoros mosollyal szemlélné, hogyan alakul az általa megálmodott szereplők további sorsa.

Emma Tennant: Elinor és Marianne című (értelemszerűen) az Értelem és érzelem folytatásának szánt regénye talán a legkülönlegesebb az általam eddig olvasott folytatások közül. És talán egyike lett a kedvenc folytatásaimnak is. Az írónő nem pályázott arra, hogy történeteket, párbeszédeket, táj - és társadalmi leírásokat nyomjon le mind saját, mind az olvasó torkán. Az Elinor és Marianne egy levélregény - azt hiszem, az egyik legjobb és legkellemesebb módja annak, hogy valahogy mégis visszaidézhessük az Austeni világot. Nem minden sikerült tökéletesre (természetesen), és nem mindent hiszek el neki...

"A szerelemre méltónak felismerését óhatatlanul követi a szerelem. Korlátok között elhervad; lényege a szabadság; engedelmességgel, féltékenységgel, félelemmel összeegyeztethetetlen; ott a legtisztább, legtökéletesebb, és a legkorlátlanabb, ahol hirdetői kölcsönös bizalomban, egyenlőségben élnek, fenntartások nélkül."

Marianne (Kate Winslet)
Értelem és érzelem (1995)

A Dashwood lányok immár nem Dashwood-lányok. A regény elején Mrs. Ferrars (Elinor) és Mrs. Brandon (Marianne) levelein keresztül ismerhetjük meg, hogy az Értelem és érzelem végén letett szálat Tennant hol, mikor kívánja felvenni. Bár bevallom, néhány levélváltás után, megkönnyebbültem, hogy végre más is tollat ragadott - pont jókor, egyébként. Úgy éreztem, Tennant végre elkapott valamit, amit eddig másnál nem tapasztaltam. 

Elinor (Emma Thompson)
Értelem és érzelem (1995)

Az azért nálam is alapvetés, hogy a két főszereplő jelleme továbbra is hű maradjon az eredeti regényhez, de a nővéreken kívül más karakterek (levelei) is "nagyon el lettek találva". John Daswood levele volt az első, melyre felkaptam a fejem. Teljesen ugyanaz volt az érzésem, mint mikor az Értelem és érzelem elején John Fannyval diskurál a Dashwood-lányok juttatásairól. John maga írja a levelet, melynek sorai mögött egy az egyben Fanny gondolatai húzódnak. Charlotte Palmer és anyja, Mrs. Jennings levélváltásai a szokásos pletyka-vonalat vitték: igen mulatságos, és egyben fárasztó gondolatmenetekkel. A megözvegyülő Lucy Steel pedig visszatér lánykori álságoskodásaihoz. Edward, az Értelem és érzelemhez hasonlatosan, itt is rém ellenszenves, kis tutyimutyi (máig nem értem, Elinor hogy szerethetett bele). Sántító láncszemek is akadnak, hogyne akadnának! Közülük is a leginkább sántító: Brandon ezredes (bár, ő talán e mezőnyben a legkevésbé), Margaret Dashwood és Willoughby - már, ami a jellemábrázolást illeti.

"Szerető csókjaimat küldöm a kisdednek. Elneveztétek már? Leányka esetében kár sietni, hisz ki tudhatja, milyen névvel végzi, s én bizony semmi esetre sem képzeltem el leányomat Charlotte Palmerként - ha előre tudom, a Polly vagy a Prudence nevet választottam volna."

Marianne (Charity Wakefield)
Értelem és érzelem (2008)

Az elején említettem, hogy nem hiszek el mindent, fenntartások nélkül a szerzőnek. Az alapprobléma, a Ferrarsok eladósodása, azt hiszem, még belefér abba a képbe, melyet Austen festett róluk az Értelem és érzelemben. Az első, részben vicces, részben képtelenségnek tűnő momentum, Robert Ferrars kiiktatása volt. Bár a történetnek abszolút jót tett, hogy ő eltűnt a képből, de hogy kannibalizmus áldozatává vált Afrikában, már némileg túllépett az ingerküszöbömön. A másik ilyen, hogy tulajdonképpen nem értettem (ez a szál egyébként is megmagyarázatlanul hever az olvasó előtt), hogy Willoughby tulajdonképpen mi a szöszt akar két Dashwood-lány megszöktetésével? Miért csapja Margaretnek és Marianne-nak egyszerre a szelet, és kin és miért akar bosszút állni? Vagy ez csak egy becsípődés nála, hogy hölgyek, asszonyok erényét rabolja? 

Kicsit vakvágánynak érzem így a történet ezen részét, már csak amiatt is, mert tényleg nincs ok-okozati összefüggés az események alakulása között. A harmadik pedig, hogy mindez (a dupla lányszöktetés) néhány levélváltásnak köszönhetően, hipp-hopp megoldódik, Marianne észhez (és haza) tér, és minden megy ugyanúgy tovább. Brandon ezredes minden további nélkül megbocsát Marianne-nak. A felállás megint csak ugyanaz, mint az Értelem és érzelemben. Az olvasó úgy érezheti, hogy a történet középpontjában Marianne és Willoughby szerelme áll, s senki nem vesz tudomást Elinor és Edward kapcsolatáról, csak azért, mert mindketten szótlanul tűrik (egyik szándékosan, másik pedig azért, mert fogalma sincs, mi történik körülötte) az események folyamát. Ezt is eltalálja Tennant.

Mrs. Dashwood (Janet McTeer)
Értelem és érzelem (2008)

"Ó, Marianne - szegény Elinor! Mint az elmúlt években oly gyakran, minden szeretetemet és együttérzésemet egy leányomnak adtam - neked, édes gyermekem -, és nem vettem figyelembe Elinort és szíve bánatát. Hiszen ő éppoly mélyen érez, mint te, ahogy mindketten tudjuk, de neki nehéz kimutatnia, míg nálad, drága Leányom, a legenyhébb meghűlés is a nagy William Shakespeare tollára méltó dráma. (Megbántottalak volna? - hidd el kérlek, Marianne, nem ez a szándékom.)"                

Az értékelés nyilván nem teljes, s miközben írtam a fenti sorokat, egyre inkább megerősödött bennem, hogy ez a levélregény nagyon is elnyerte a tetszésemet - a kis bénaságaival együtt. A levelek nyelvezete és stílusa elég korhűre sikerült, s megvalósul általuk a karakterek és események bemutatása is. És persze, pletyka is akad bőven.