Az Ad Librum Kiadó gondozásában jelent meg Szakáczky Edit verseskötete, a Lélektérkép. A kötet csodás borítójával azonnal felhívta magára a figyelmem, kíváncsi voltam, mi rejtőzik alatta.
Szakáczky Edit: Lélektérkép
Megjelenés: 2016.
Kiadó: Ad Librum Könyvkiadó
Téma, műfaj: verseskötet
Terjedelem: 120 oldal
Csillagérték: 4
Fülszöveg:
E verseskötet egy színes, izgalmas, változatos gyűjtemény,
amely valójában nem más, mint egy lélek kalandos belső útkeresése. Az utazás
hétköznapi helyszíneken zajlik, mégis megannyi érzelem, élmény és izgalmas
felfedezés vár arra az olvasóra, aki szeret gondolatban elmerülni a lélek
tengerében, s partot érni egy rejtélyes szigeten, hogy bejárja a Lélektérképet. Milyen lehet az éjjeli napsütés, milyen csodák rejtőznek
sötét erdők, padlások mélyén, milyen szép és dallamos lehet a csend hangja?
Hogyan képes a világjáró vándor megbirkózni az útjába kerülő akadályokkal, és
milyen harcok árán vívja ki végül a végső győzelmet? Hogyan lehet képes egy
lélektelen buszmegálló könnyeket csalni az ember szemébe? Sok-sok érdekes
kérdés vár megválaszolásra, ebben az időnként szédítő magasságokat és ijesztő
mélységeket sem nélkülöző gyűjteményben, melyben megtalálhatóak könnyed,
dallamos, már-már mesés versek, de mély lelki tartalmakat mutató írások is. Tartson velem! Kísérje el útján a világjáró vándort, aki
valójában a szobából sem mozdult ki, mégis kalandok ezreit élte át...
Szeretek elsőkönyvesektől vagy kevésbé ismert szerzőktől olvasni. Még akkor is tanulságos lehet egy ilyen kis kaland, ha nem tetszik a könyv. Egyrészt nekem is tapasztalat, hogy óvatosabban válogassak, másrészt érdekes megfigyelni, hogy valaki szánt szándékkal tesz gyengét az asztalra, vagy a kiforratlan, kezdő hang szól belőle...
Szakáczky Edit kötete esetében semmiképp sem az első opcióról van szó. Maga a borító és a cím az első pillanatban elnyerte a tetszésem. Megérintett, és azt sejtette, hogy egy kalandos utazásban lehet részem, ahol nem csak a költő felé nyílik meg egy ösvény, de saját magam felé is. Az első versek kicsit megleptek. Nem teljesen tudtam összeegyeztetni az elképzeléseimet a valósággal. Persze, megesik az ilyen - gondoltam, s reménykedve haladtam a további versek szemezgetésével. Aztán pár oldallal később már tényleg kezdtem magam picit kellemetlenül érezni. Olyan hangulat telepedett rám, mintha egy fiatal lány naplójában kutakodnék, és fogalmam sem lenne róla, kié a napló és miért van a kezemben. Gimnazista koromban - a tényleges naplóm mellett - vezettem egy verses füzetkét is, amit általában a suli egy elrejtett kis zugában vagy épp az udvaron töltögettem tartalommal. Szinte mindig nálam volt, s ha olyan kedvem támadt, hogy én most bizony ihletett pillanatba kerültem: elővettem, találomra kinyitottam, és néhány perc múlva megszületett az abban a minutumban remeknek gondolt költemény. Ezek a versek szeleburdiak, gyengécskék és néhol megmosolyogtatóak. Tele olyan sorokkal, amik "kellettek még oda, csak a rím kedvéért". Ettől függetlenül, mindig örömmel töltött el, ha egy rímpár nem csak, hogy értelmesen csengett, de még szépnek is találtam. Talán ebből van kevesebb. Nem kizárt, hogy akad köztük mások számára is élvezhető, értékelhető (néhányon anno jókat mosolyogtunk az osztálytársaimmal). De azért én örülök, hogy ezek a kis fabrikált költemények csak akkor és csak nekem láthatóak, mikor kiemelem a már kiálló spirálú kopott füzetet a fiókból. Lehet, hogy nem vagyok elég bátor? Mindegy, azok a versek jó helyen vannak ott és a szívemben. A nosztalgikus érzések mellett arra is emlékeztetnek, hogy örömmel töltött el, míg rímbe szedve papírra vetettem a gondolataimat.
Kicsit ezt az érzést adta nekem ez a kötet. Mintha valaki másnak a verses füzetkéje került volna a kezembe. Tele személyes emlékekkel, a "rím kedvéért" megírt sorokkal, máshol másoknak már bevált panelekkel. S ez tulajdonképpen - ebből a szempontból - jó élmény volt. Optimistán álltam hát a költeményekhez, és tényleg nosztalgiaként igyekeztem felfogni őket, de a "szenved éjjel" és a "szenvedéllyel" találkozásánál, pár pillanatra meg kellett állnom, és megmutatnom valakinek a verset. Ugye, te is azt érzed, amit én? Érdekesség, hogy az egyik barátom teljesen mást szúrt ki ugyanebben a versben...Kitárgyalva magunkat aztán újra feltöltekezve folytattam a kötetet. De az mindenképp a könyvecske javára legyen írva, hogy olvasáshoz kevésbé szokott barátommal percekig chateltünk a versről, ami tulajdonképpen egy fordulópontot is hozott magával. Vannak ugyanis olyan költemények, melyek igazán biztatóak voltak: a mesevilágba kalauzoló verseket kifejezetten jó iránynak tartom! Persze - mint mindig - ebben az esetben sem elképzelhetetlen, hogy az én készülékemben van a hiba. A versírás gyakran terápiás szerepet tölt be az életünkben, és talán a naplóhasonlattal sem jártam túl messze az igazságtól. Kérdés, hogy ezek a költemények mennyire fogják meg a szélesebb közönséget, mennyire ismernek saját magukra soraiban az olvasók, mennyire tudnak általános igazságokat - egyedi hangot megütve - tálalni. Nálam ezt kevésbé sikerült elérnie a Lélektérképnek, de talán másoknak örömére válhat a könyvecske. A versírás - és olvasás öröme mindenki előtt nyitva áll :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése