Rubin Eszter: Árnyékkert

A Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg Rubin Eszter harmadik regénye, az Árnyékkert. A szerzőtől nem ez az első olvasmányom (a Barheszről írt gondolataimat ide kattintva olvashatjátok), s mivel mindkét korábbi könyvet nagyon szerettem (a Bagelről még nem írtam, de még idén pótolni fogom), így nagy örömmel vetettem magam a sorok közé, s egy olyan történetet találtam a misztikus borító mögött, amit igen-igen nehéz szavakba önteni.

Rubin Eszter: Árnyékkert

Jaffa Kiadó, 2019, 344 oldal

Érdekes kerettörténetbe csöppenünk – gondolhatjuk a könyvet fellapozva.  S ez a félmondat talán az egyik kulcsa a történetnek, számomra legalábbis mindenképpen. Annyit talán rögtön az elején érdemes leszögezni: ez a regény fordulatról fordulatra bebizonyítja az olvasónak, hogy bármit is gondoljon, bármin is morfondírozzon, bármely szereplő álláspontját is próbálja mérlegelni vagy megérteni, a következő pillanatban az elbeszélő úgy tereli a cselekményszálakat, olyan jellemét mutatja meg karaktereinek és olyan élethelyzeteket teremt, ami rögtön felülírja korábbi elképzeléseinket.

@szembetuno_blog

Talán még az is kiderül, hogy a kerettörténetnek tűnő felütés, nem is igazán az, aminek látszik. De ne szaladjunk ennyire előre! Térjünk inkább vissza Stark Gyuri mellé a Zerge-hegy tetejére, az egykori Anglia-báloknak teret adó tágas helyiségbe. A költözködés-pakolás közepette a főszereplő emlékeibe nyerhetünk bepillantást. Mint a történet későbbi derengő utalásaiból kiderül, érdemes figyelni arra is, hogy nosztalgiázás közben milyen tárgyak, milyen környezetben bukkannak elő szortírozás közben. Megint elkalandoztam. Csak úgy, mint főszereplőnk, aki felidézi fiatalkorát, számba veszi eddigi életét. A katonaságban töltött időszakban ismerkedett meg majdani feleségével, Liával. Kapcsolatuk plátóinak indul, tekintve, hogy Gyurinak barátnője, Liának barátja van – ráadásul épp Gyuri katonatársa, András. A rövid ideig levélregénybe váltó történetfolyam szépen bontja ki kettejük kapcsolatát, s mikor azt gondolnánk, hogy amint a két szív valóban egymásra talál, boldogan élnek, míg meg nem halnak, érkeznek szépen sorban a problémák.

Itt zárnám is igazából az eseménysor leírását, bár talán olyan nagyon nem is ástam bele magam. Alapvetően ezt követően a történet egy sor olyan témát és élethelyzetet feszeget, melyek talán (bizonyosan) mindannyiunk életében felmerülnek. Kezdetben próbáltam nagyon Liára fókuszálni, és tapogatózni, hogyan kell olvasóként az eseményeket megfigyelnem. A női szereplőkkel, az eléjük gördülő akadályokkal szemben mindig előbukkan belőlem a nők társadalmi helyzetével kapcsolatos körültekintő megfigyelés, így először most is ezzel próbálkoztam. Lia esetében ugyanakkor ez nehezen tudott mozogni, bármilyen empátiával is fordultam felé (vagy akár Gyuri felé). Az ambivalencia mindvégig mozgott a kapcsolatukban és magukban a karakterekben is, ami nem engedett egy végső konklúziót levonni az aktuális helyzetükre vonatkoztatva (sem). Ezáltal az elbeszélés folyamatos lüktetésben volt számomra, nem engedte, hogy ne próbáljam meg körbejárni az egyes szituációkat, reakciókat, ami amennyire idegesítő volt, annyira érdekfeszítő és intenzív olvasói élményt is nyújtott számomra.

@szembetuno_blog

Mindenesetre, olvasás közben, a történetben haladva pontosan elterveztem, hogy a bejegyzésben írok majd a… nos, igen, ez nagyjából fejezetről fejezetre változott, de talán ezek voltak a sarokpontok: kapunyitási pánik, a nők társadalmi bizonytalansága, hogy mennyire ártalmas lehet az egyén számára, ha a külsőségek okán elfordul a korábbi barátoktól a tökéletesség fenntartásának látszata miatt, az érinthetetlenség és felsőbbrendűség buktatói, a családi kommunikáció kiemelt szerepe, az újrakezdés lehetősége, az őszinteség lényegisége, az önzés és a gyerekek ki –és felhasználása. Az Árnyékkert nagyon széles spektrumon kínál vitaindító élethelyzeteket, folyamatos mérlegelésre késztetett, próbára tette az empátiámat, miközben minden fejezetében lüktetett a mágikus realizmus – amiről talán nem is tudtam, hogy ennyire kedvelem. A cselekmény és az idegszálaim nagyjából pattanásig feszültek, mikor egy hirtelen snittel egy idilli helyen találtam magam. Ha nem olvastad még a könyvet, a következő bekezdést ugord át!

Nem is tudom megfogalmazni pontosan, de azt hiszem, amióta csak olvasok, örök félelmem volt, hogy miután végigizgultam egy történetet, az elbeszélő egyszer csak kinéz a könyv fölül, és rám mosolyog: kedves dolog, hogy ennyire a történettel éltél, de ha megengeded, most felébresztelek. Talán már teljesen sutba vágtam ezt a „rémképet”, és talán ezért is gyakorolt rám ekkora hatást, amikor lázas lapozást követően, valami teljesen más szituációban találtam Stark Gyurit. Először hitetlenkedtem, kerestem, hogy vajon melyik idősíkba kerültem, mit nem vettem észre. Elkezdtem a srácok életkorát belőni, ennyire nem lehettem figyelmetlen. Egyszer csak kibukott belőlem a „na, de Eszter!” sóhaj, s ezt a szó legjobb értelmében vegyétek. Igazán felszabadító volt ez a fordulat, és azt hiszem, a legjobb kezekben voltam ahhoz, hogy ezt a „rémképet” – ami amúgy nem is volt az, megéljem. Mindaddig is biztos voltam benne, hogy egy remek könyvet tartok a kezemben, de az utolsó fejezetek feltették a pontot arra a bizonyosra.

Mindig félve és izgalommal telve lapozom fel azon szerzők könyvét, akik egyszer maradandó olvasói élményt okoztak számomra. Persze, nem tudom biztosan, de szerintem ez az izgalom valahogy hasonlóképp munkálkodhat szerzőben és olvasóban egyaránt, s talán a kérdések is hasonlóak lehetnek mindkét félben. Rubin Eszter elbeszélői stílusát, történeti-elbeszélői fordulatait és okos megoldásait, humorát már a Barhesz olvasásakor is nagyon szerettem, így nagyon kíváncsi voltam arra, hogy egy újabb regényben hogyan működnek majd azok a jegyek, melyeket a korábbi írásaiban annyira kedveltem. Az Árnyékkert, rövidsége ellenére nagyon sűrű és sokrétű olvasmány, meglepően sok témát jár körbe, éles megfigyeléssel. A feszültség, a már korábban is említett lüktetés és a fellélegzés, a feszültségoldás mind-mind nagyon jól működtek a történetben, így az teljesen magával is ragadott. Hihetetlenül kellemes meglepetés ért, mert egy teljesen más műfajban írt történet által megélhettem egy hasonlóan katartikus élményt, mint a Barhesz kapcsán. Köszönöm az élményt, izgatottan várom a következő történeteket!