Bernhard Schlink: A felolvasó

"Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem ami még létezik és élő és eleven."

Bernhard Schlink: A felolvasó

Ulpius-ház, 2008, 220 oldal

Fordította: Rátkai Ferenc

Csillagérték: legfelső polc

Bernhard Schlink történetével sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg, bár A felolvasó először nem olvasmányélményként, hanem filmélményként okozott katarzist. A regény eredetileg 1995-ben jelent meg, 2008-ban pedig olyan nagyszerű adaptációt forgattak belőle, melynek női főszerepéért Kate Winslet végre bezsebelhette az Oscar-díjat is. A mozi bemutatását követően az Ulpius-ház filmes borítóval újra kiadta a regényt, ezt szereztem be és olvastam el végül, Rátkai Ferenc fordításában. 

Alapvetően elég nehéz írni erről a történetről – talán ezért is nem tettem meg eddig. A nagy kedvencekről mindig nehéz, mert benne van a pakliban, hogy elfogultság szövi át a gondolataimat, vagy épp túldimenzionálom a regény jelentőségét. Ördögi kör, mert nyilván ezeket az érzéseket meg a cselekmény hozza ki belőlem. A blogolás nagy előnye, hogy nem kell az objektivitásra törekednem.  Annyi bizonyos, hogy A felolvasó olyan morális és erkölcsi kérdéseket hoz felszínre, melyek méltón emelik a történetet a holokauszt irodalmának tagjai közé. Az elbeszélő szemszögválasztása egészen egyedi, hiszen az 1995-ben napvilágot látott történet főszereplője hatvanas évei elején jár, személyes élményei vannak a világháború időkről, és olyan egyedi helyzetben találja magát, ami – ha egy picit is a történettel élünk, szinte torkunkat fojtogató mérlegelésre késztet bennünket is. Még ma is. 

"Elmaradt, ahogy egy város is elmarad a tovarobogó vonat mögött. 

Ott van valahol mögöttünk, odautazhatnánk és birtokba vehetnénk. 

De ugyan miért tennénk?"

Hiszen, ugyan a könyv mindössze ötven évvel a világháborút követően jelent meg, s bár az elmúlt huszonöt év távolabb sodort minket időben a századközepi világégéstől, számos felfoghatatlan kérdést hagyott maga után. A hajlott hátú háborús bűnösnek meg kell bocsátanunk? S ha már az ’60-as években szembetaláljuk magunkat vele a bíróságon? Mit változtat ezen? A jó magaviselettel sok év után szabadulók még visszailleszkedhettek a társadalomba. Valóban így lenne? Nyertek feloldozást a börtönévek alatt? Mi vajon megadnánk nekik? Nekünk kell  megadnunk? Nem csak úgy látatlanban, hanem annak az embernek, akihez szoros érzelmek fűznek. Más dimenzióban, más elvek és erkölcsök mentén ítélnénk-e meg valakit, aki a koncentrációs táborokban ezreket küldött vagy kísért utolsó útjára?

"És az volt az érzésem, hogy amitől megfosztottuk, nemcsak az volt, amit szeretett volna, 

hanem az is, amihez joga volt. 

Azzal, hogy elváltunk, az ő jogát csorbítottuk, 

és hogy közösen tettük ezt, attól még nem feleződött meg a vétek."

SzemBetűNő, facebook

A történet Michael Berg és Hanna Schmitz különös szerelmi történetét beszéli el az 1950-es évek végétől egészen az 1990-es évekig. A regény cselekménye jórészt Németországában játszódik. Már két főszereplőnk kapcsolata is erős erkölcsi kérdéseket feszeget. A tizenöt éves fiú egy véletlennek köszönhetően találkozik az anyja korabeli Hannával. Úgy tűnik, Michaelt polgári családjának merev konvenciói vezetik az ehhez képest szabad, független életet folytató Hannához. Meg persze, a kíváncsiság. Igaz, a nőt is inkább a titokzatosság, mintsem a heves érzelmi kinyilatkoztatás jellemzi. Mit titkolhat? Kapcsolatuk az irodalom és titkos légyottok elegyét ötvözi. Aztán egy nap Hannának nyoma vész, s Michael sok évvel később már mint ifjú ügyvéd gyakornok, a háborús bűnösök perének kapcsán találja szembe magát egykori szerelmével. Amit tapasztal, egészen megrázó, csakúgy, mint az ezt követő évtizedek, Michael magánéleti kudarcai, s az a megmagyarázhatatlan, titkos kapocs, ami továbbra is összefűzi a két embert, téren és időn át. 

"Mert szavaink igazságának fedezetét a tetteink jelentik, 

a beszédet akár mellőzhetjük is."

A regény szerintem nagy erőssége, hogy Michael Berg és Hanna Schmitz története által a szerző arra készteti az olvasót/nézőt, hogy a fenti kérdéseket feltegye magának. Mert persze, ismerjük azokat, akik a világháborús tettekért közvetlenül felelősek, a beteg ideákat hirdetőket, az azok propagálásában segítőket, de mi van azokkal az emberekkel, akik a parancsot végrehajtották? Akik megnyitották a csapokat? Őket másként ítéljük meg?  Vannak enyhítő körülmények a „parancsot teljesítettem”-en kívül? A regény eredeti megjelenésekor a világháború szörnyűségeinek személyes részesei, elszenvedői vagy elkövetői, még jócskán éltek, eleven vagy épp elfojtott emlékekkel és titkokkal a lelkükben. A bűnösök közül néhányan ebben az évtizedben szabadultak, szabadulhattak volna a börtönből. De az azóta elmúlt huszonöt év is csupán időben sodort minket távolabb a világháborútól, felfoghatatlansága és megválaszolhatatlan kérdései ma is éppoly elevenek, a történet ma is éppoly elgondolkodtató, mint 1995-ben.

"Nem hiszem, hogy a gondolat és az elhatározás nincs hatással a cselekvésre.

 A cselekvés azonban nem pusztán úgy megy végbe, ahogyan előzetesen elgondoltuk és elhatároztuk. Annak is megvan a saját forrása, és éppúgy sajátos módon a cselekvésem, 

mint ahogy a gondolatom az én gondolatom, és ahogy a döntésem az én döntésem."