Az olvasás évtizede

Hello

Az elmúlt napokban, hetekben nagyon sok olyan bejegyzéssel és cikkel találkoztam, melyek az évtized legjobb könyveit, olvasmányait taglalták, akár irodalmi, akár olvasói szempontból. Hosszan gondolkoztam azon, állítsak-e össze egy ilyen listát magam is, de valahogy kevéssé tudtam eddig rávenni magam. Aztán egyik este kezembe vettem a telefonom, és csak úgy elkezdtem pötyögni a jegyzettömbbe. Még sosem csináltam ilyet, egyszerűen csak jöttek a szavak meg a gondolatok. Mikor a végére értem a mondanivalómnak, meglepetten futottam végig, hogy mennyit írtam, és hogy milyen - eddig talán magamnak sem egyértelműen kimondott/megfogalmazott - emlékek, mondatok bukkantak elő. Mivel nagyon szeretek korábbi évszázadok naplóival, memoárjaival foglalkozni, egészen fura élmény volt megtapasztalni saját magamon, hogy egy "visszaemlékezés" olykor mennyire másként hat, mint a (többé-kevésbé) rendszeresen vezetett napló, s hogy a jó és hasznos élmények milyen könnyen felülírják  kevésbé jókat. A lényeg: úgy döntöttem, hogy ezt az írást teszem közzé, mint a 2010-es évekre való (egyik) visszatekintésem.

A 2010-es évek elég meghatározóak voltak számomra, gyakorlatilag az egész "olvasói pályafutásom" ehhez az évtizedhez köthető. Kislányként nagyon szerettem a könyveket és a meséket - főként, amiket a szüleim lefekvés előtt költöttek. Pontosan nem emlékszem, mikor csendesedett az olvasói kedvem. Az irodalmat imádtam általános iskolában, hihetetlenül profi tanárom volt, gyakorlatilag a gimnáziumban is "abból éltem", amit 10-14 évesen elsajátítottam. A középiskolában kicsit eltávolodtam az olvasástól. Talán itt volt egy kis fordulat. Az írás vette át a főszerepet. Bár mindig is elég grafomán voltam, valahogy ez ebben az időszakban csúcsosodott ki igazán. Verseket írtam (mi mást, ugye), s bár nagyjából 12-13 éves korom óta írok naplót, az igazi virágkornak ez a négy év számít. Aztán szép lassan kezdtünk átcsapni a 2010-es évekbe, s érettségi után egy évvel, 2010 szeptemberében az egyetem magyar szakán találtam magam.

2010-ben kezdtem el gyűjtögetni az antikvár példányokat is, 

2014-ben még ez az 1904-es kiadású Kemény-regény volt 

a legrégebbi darab a könyvtáramban

Persze, semmit nem értettem az órafelvétel nevezetű varázsvilágból, így random vettem fel kellemes és érdekes csengésű kurzusokat, s keveredtem a hétfő reggel nyolckor kezdődő Regények és regényelméletek a 19. századi magyar irodalomban nevezetű kurzusra. Akkor még nem értettem, miért fanyalog mindenki az óra időpontja miatt, már csak azért sem, mert egyszerűen rajongtam ezért a szemináriumért. Az irodalom egy egész más perspektíváját mutatta meg nekem, s egyáltalán nem éreztem megterhelőnek, hogy hétről hétre megismerkedjek egy-egy regénnyel Jósika Miklós, Eötvös József, vagy éppen Kemény Zsigmond művei közül. Mint minden rendes kétkredites magyaros kurzust, ezt is millió kritérium alapján lehetett csak teljesíteni: részvétel az órákon, a regények ismerete, referátum és zárthelyi dolgozat. Fura módon (vagy épp a nulla egyetemi tapasztalatom okán), ezeket nem éreztem megterhelőnek (persze, mikor már a harmadik félévemet kezdtem ugyanúgy 15-18 darab 1-2 kredites kurzussal, kurzusonként hasonló teljesítési feltételekkel, a lelkesedésem kissé megkopott, viszont a magyar és az akkor becsatlakozott történelem szak mellé még felvételt nyertem teológiára is, így összesen 35 tárgyam volt a félévben - és mind meglett). Vissza az említett kurzushoz: a szemeszter végi zárthelyire annak tudatában ültem be, hogy mivel gyakorlatilag az összes órán ott voltam, s mindent elolvastam, nem lehet gond. Ennek ellenére hármast kaptam, ami annak tudatában sem vigasztalt, hogy a csoport több, mint fele megbukott. Fogtam magam, és elmentem a javító vizsgára, ahol ismételten hármast kaptam. Nem nagyon értettem, de azon nyomban elhatároztam, hogy bár imádtam ezt a kurzust és azt gondolom, mindent megtettem és felkészültem, ennél az oktatónál soha többé nem veszek fel órát. Igen, kitaláltátok, nemcsak, hogy órát vettem fel nála (s még olyan órájára is bejártam, amit nem is vettem fel), de még a témavezetőm is ő lett. Mindkét szakdolgozatomnál. 

Egy 2014-es könyvrendelésemről készült fotó

Mit is akartam kihozni ebből az egészből? Hogy mennyire fontos szerepet töltött be a magyar szak az irodalmi érdeklődésem formálódásában. Ez ám a meglepetés, igaz? Szerettem egyébként a kreditrendszert, mert a szabadon választható kurzusokat mindig inkább a 18-19. századi irodalom bugyraiból válogattam, ennek apropóján pedig egy másik oktatót is a szívembe zártam, aki pedig mindkét szakdolgozatomat opponálta. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy a megérzéseimre hagyatkozva olyan egyéniségekre találhattam, mint e két tanárnő. Az ő szemináriumaik voltak mindig is a kedvenceim, egyetlen korszak/téma furakodott be a látóterembe, ez pedig a holokauszt irodalma (attól tartok, a blog rendszeres olvasói ezt a "ki gondolta volna?" sóhajjal konstatálták).

Egy másik rendelésem 2014-ből :D

A korszak tehát adott volt, a klasszikus irodalom útján indultam el, még művelődéstörténeti vonalon is, melyre egy negyedik oktató romantika kurzusai vezettek. Persze, kár volna tagadni, hogy a Márai Sándor vagy a posztmodern irodalom kurzusok ne hagytak volna nyomot az olvasmánylistámon, mert bizony hagytak. Hogy mindezek után hogyan kanyarodtam rá a női irodalomra, a női művelődéstörténetre, meg úgy egyébként az egész nőtörténeti dimenzióra az egy újabb csavarnak és csillagok szerencsés állásának köszönhető. Azt már fentebb említettem, hogy a magyar mellé másodévtől megérkezett a történelem szak is, hiszen az alapképzést tanárszakosként szerettem volna folytatni. Ennek viszont már voltak az alapképzésen is pedagógiai/pszichológiai tárgyai. Így kerültem egy neveléstörténeti bevezető nagyelőadásra, ahol egy olyan világ tárult fel előttem, amiről gyakorlatilag sejtelmem sem volt, de ami azonnal beszippantott. Megint egy kiváló egyetemi tanár és az ő fáradhatatlan lelkesedése és hatalmas tudása. Onnantól kezdve igazából - bevallom - már kevéssé izgattak az egyetemi kurzusok. Ráadásul akkoriban ismerkedtem meg Jane Austen regényeivel is, szóval lényegében tűpontosan megvolt az az irány, ami felé a szívem húzott. Nem sokkal ezután egy Női naplók és emlékiratok kurzuson találtam magam, ahol az egyik óra után már biztosan megérett bennem a szakdolgozatom témája, a 19. századi női naplók világa.

@szembetuno_blog

Dióhéjban, így kezdődött ez az egész. A 2010-es évek első évei az útkeresés jegyében zajlottak. Nemcsak olvasói, de könyvgyűjtői szempontból is. Tíz év alatt a magánkönyvtáram gyakorlatilag megtízszereződött. Már-már beteges becsípődéssé vált, hogy bizonyos könyves/könyvtáros akción és vásáron ott legyek (élénken él bennem például az is, hogy az egyik tömbösített teológia óráról a pécsi retro vásárra lelógva határoztam el, hogy otthagyom a szakot, amit azóta is nagyon jó döntésnek gondolok). Persze, a blog indulása és gyors felfutása egy csomó új utat, műfajt és lehetőséget is megnyitott előttem. Sok szerző vagy zsáner talán vakvágány volt, de azt gondolom, hogy nem vett el annyit, mint amennyit adott. Ugyanúgy, ahogy a 2010-es évek. Nagyon szerettem ezt az időszakot. Nem minden vetületét. Nem gondolom például, hogy az embernek a húszas évei a legszebbek vagy a legfelhőtlenebbek. A fentiek ellenére ugyanis nem szerettem egyetemista lenni. Most, e sorokat pötyögve érzékelem talán először azt, hogy elkezdtek lekopni a negatív vagy éppen semleges élmények, és kezdenek elraktározódni és felszínre törni a jók, a hasznosak, amik adtak valami plusz és pozitív töltetet az életemnek. Hatalmas ajándéknak tartom, hogy volt/van lehetőségem doktorhallgatóként megtapasztalni az egyetemi élet pozitív oldalát.

Annyit talán még a végére: ez a bejegyzés is csak egy vetülete annak, hogyan váltam igazán olvasóvá, hiszen az, hogy milyen műfajok iránt érdeklődik valaki, nem feltétlenül csak az élet egy szegmensének függvényében alakul. Nagyon sok komponense van. A magam részéről, rengeteget köszönhetek az olvasásnak, a könyveknek és mindannak a sok-sok mindennek, amire az olvasmányaim - ha nem is direkt módon - megtanítottak.