Novák Vica főszereplője, Minka egy kedves, ám félős kislány, aki a könyvekben egy-egy lépést tesz a nagylánnyá válás rögös útján. A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában 2018 decemberében jelent meg a Minka sorozat második részében, melyben ismét találkozhatunk Szimonidesz Hajnalka illusztrációival.
Novák Vica: Minka és a betűvetők
Novák Vica: Minka és a betűvetők
Könyvmolyképző Kiadó, 2018, 64 oldal
Minka kalandjai folytatódnak. Novák Vica mesesorozat-indító
részében megismerkedtünk az iskolába lépő Minkával. A kislány saját szobájában
töltött első éjszakája elég izgalmasra sikerült, hiszen nemcsak, hogy egy
hullócsillaghoz intézett kívánsága teljesült egy hatalmas vihar személyében, de
neki magának kellett a felhőfoltozók nyomába erednie, hogy az égzengés és
felhőszakadás alábbhagyjon. Persze, nem maradt magára a lehetetlennek tűnő
feladattal, hiszen egy új barát, Szélvész is feltűnt a színen. Az első rész
fonalát a Minka és a betűvetők csaknem ott veszi fel, ahol a Minka és a
felhőfoltozók letette. Jó néhány nap eltelt már persze, nem csak az emlékezetes
felhőfoltozó-vadászat, de az első tanítási nap óta is.
Emlékeztek még az első betűitek,
számaitok fabrikálására? Én kezdetben a mesekönyveim betűit színezgettem ki,
valószínűleg az első betűim nyomai is a kedvenc kötetemben találhatóak. Roppant
büszke voltam magamra, mikor le tudtam írni a nevemet. Persze, nem tetszett
annyira, mint mikor anya, apa vagy a nagyszüleim írták le nekem, és próbáltam
lemásolni: de mégiscsak az én kis kezem munkája volt. Színes ceruzákkal, szép
papírra, anya vagy mama szakácskönyvébe a konyhaasztalnál ülve, miközben ők
valami finomat varázsoltak – vagy épp a mesekönyvbe, ugye. Mindez még az iskola
előtt történt, mégis örök élmény marad néhány emlékmorzsát felidézni. Az iskola
már más tészta volt, megtanultunk szépen kanyarított, írott betűkkel írni. A
munkafüzetet szeretettem a legjobban. A sor elején egy szépen rajzolt „a”
jelezte, hogy az ötsoros vonalak közé ezt a betűt kell végigírni. A padsor
végén ültem, az ablak mellett, s a középső sorban ülő osztálytársammal ezekből
állandó versenyt tartottunk. Mikor végeztünk, átsúgtuk egymásnak, hogy mennyi
betűt sikerült egy sorba leírni. Ez jót is tett az írásképemnek, mert állítólag
lóbetűkkel írtam (én erre már nem emlékszem, viszont mára gyakorlatilag
bármilyen hosszú szót bármilyen kis helyre be tudok suvasztani olvashatóan). Az
én sorsom valószínűleg ezekben az években pecsételődött meg: azóta is elég
grafomán vagyok.
Illusztráció a könyvből |
Az első osztály elég meghatározó minden
gyermek számára, nagyon sokat nyom a latba, hogy ebben az egy évben milyen
impulzusok érik az elsősöket, mennyire motiváló a közeg és mennyire próbál meg
igazodni a gyerekek igényeihez. Azt hiszem, mindannyian találkoztunk már
mindenféle rémtörténettel arról, hogy a lurkóknak milyen tempóban és ütemben
kell megtanulniuk írni, olvasni, számolni és hogy ezek a(z olykor
teljesíthetetlen) követelmények milyen hatással vannak/lehetnek a későbbi
(iskolai) sikerekre, a funkcionális analfabetizmustól kezdve a lemorzsolódásig.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mindennek mi köze egy mesekönyvhöz, de azt
gondolom, hogy a mesék mindig mutatnak nekünk felnőtteknek is valami olyasmit,
amit érdemes elraktároznunk, megértenünk. Minka szüleivel kapcsolatban például
egyre több kérdőjel van bennem – de ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg. Minka
egykeként ugyanis az iskolában szembesül vele, hogy sem az írás, sem az olvasás
nem olyan szórakoztató, folyamatos sikertelenség és bántás éri őt az
osztályban. Egy szép nap a müzlis dobozt
olvasgatva érdekes dologra lesznek figyelmesek az anyukájával: a betűk egyre
csak eltűnnek.
Minkát persze nem kell féltenünk,
azonnal sejti, hogy Szeles-zugban történhetett valami galiba, így hamarosan
újból Szélvész mellett találja magát, hogy a két jó barát megtudja, mi történt
a betűvetők háza táján. A nyomozás során Minka nem csupán az elveszett betűk
nyomába ered, de meg is szereti őket, mindezt pedig új barátokkal és egy újabb
izgalmas kalanddal karöltve. A Minka és a betűvetők a kezdeti komor hangulat
után igazán kedves és tanulságos befejezéssel zárul. A sorozat második részének
vége ráadásul – szerintem – elég erős motivációt is magában hordoz azzal
kapcsolatban, hogy az iskola (és az olvasás meg az írás) nem is olyan szörnyű,
mint azt Minka (és még sok-sok társa) gondolta. Novák Vica hangulatában és szerethetőségében
is hasonló légkört teremtett a második részben, mint az elsőben, mindezt pedig
ismét megkoronázták Szimonidesz Hajnalka magával ragadó illusztrációi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése