Előfordulhat,
hogy Keanu Reeves nem szerepelne az első ötös névsoromban, ha megkérdeznék
tőlem a kedvenc férfi színészeimet. A filmjei nagy részét szerintem nem láttam
(a látottak közül pedig a legtöbb romantikus). Ettől függetlenül a Mátrix
szerintem a filmes műveltség olyan darabja – nem megbántva senkit – mint a Star
Wars vagy a Gyűrűk ura: akkor is láttad, ha sosem láttad.
Alex Pappademas: Keanu Reeves
Kossuth Kiadó, 2023, 348 oldal
Fordította: Nimila Zsolt
Csillagérték: 7
Keanu
Reeves pedig szerintem az a színész – vagy ahogy az alábbi beszámolóban
bemutatott könyv alcíme előjelzi –, az a jelenség, aki mellett valahogy nem
nagyon (nagyon nem) lehet elmenni szó nélkül. Ha ez az ember egy szót sem szól
a vörös szőnyegen vonulva, akkor is körül lengi egy olyan aura, ami egy
statikus fotóról is süt róla.
Ne
kérdezzétek: nem tudom megmagyarázni, de valahogy ennek mentén vált
egyértelművé számomra, hogy egy róla szóló életrajzi könyvvel nagyon szívesen
megismerkednék. Végül ezzel az elképzeléssel kissé befuccsoltam, és Alex
Pappademas könyvének első traktusaiban igencsak átverve éreztem magam.
Mindazonáltal nem bántam meg, hogy csalódottságomban nem hajítottam élből
sarokba a kötetet (már csak a kiadvány ára és a klassz illusztrációk miatt is
kár lett volna). Kicsit átalakítva az elvárásaimat, végigpörgettem az
oldalakat. Mert mi is a gond ezzel a könyvvel? Nos, elsőkörben az, hogy nem
életrajzi. Másodsorban pedig, hogy annak akarja mutatni magát. Az elmúlt
évtizedben volt már hasonló olvasmányélményben részem. A legemlékezetesebb
talán Maureen Paton könyve (melyről talán egy bővített félmondatban még írok
bejegyzés formájában), mely Alan Rickman konkrét ellenérzésének tudatában
közölt életrajzi jellegű könyvet a színészről. Ennek fényében némiképp
elfehéredtem, mikor Pappademas hosszasan vázolta, hogy egyébként mindössze
kétszer találkozott Keanu Reevesszel egy-egy rövid interjú erejéig, a kettejük
egymásról alkotott benyomása pedig meglehetősen fura volt (már ami Pappademas
megérzései alapján tudható). Az első sokkból felocsúdva egy másikba estem: oké,
hogy Reeves egyáltalán „nem állt modellt” ehhez a könyvhöz, de mi van akkor, ha
a szerző egyedül erről a két találkozóról szeretne hosszan írni (az a tálalás
is elég terjengős volt, mire egyáltalán addig eljutottunk, hogy a Keanu Reeves
– A kultikus színész és jelenség nem életrajzi kötet).
Maga
a könyv egyébként arra az előfeltevésre épül, hogy Reeves személyisége és
jelleme megismerhető abból, ahogy a szerepeit alakítja a filmjeiben. Pappademas
filmkritikus, ebben a minőségben pedig nyilván van képe és fogalma a filmek és
színészek világáról, a hipotézise számomra mégis nagyon merész és bátor.
Mindezt pedig nem feltétlenül pozitív felütéssel írom. Egy író jelleme
mennyiben rekonstruálható a könyvei alapján? Egy festő jelleme mennyiben
rekonstruálható a festményei alapján? S persze akaratlanul is felsejlik bennem,
hogy vajon szeretném-e szimpla magánemberként, hogy a nyilvános megszólalásaim
(amik nem rólam szólnak), a kurzusaim vagy a hallgatóimmal való közös
együttműködéseim a teljes személyiségemről adjanak képet akármikor is, bárkinek
is. Persze, a munkamorál és egy feladat megoldásához való hozzáállás, egy
témával kapcsolatos véleménykinyilvánítás (vagy éppen hallgatás) sok mindent
elárulhat a személyiségünkről, de – az introvertált énem azt mondatja velem,
hogy – mindez azért (jó esetben) vajmi kevés ahhoz, hogy megismerjünk egy
személyt. Valamiféle személyes kontakt mégiscsak kell hozzá. És igen, általános
szabály: ahogy mi gondolkodunk valakiről, nagyban befolyásolja, hogy magunkról
hogyan gondolkodunk. A szerző hosszas felvezetése után tehát nehéz szívvel, de
elengedtem azt az elképzelést (vagy elvárást), hogy bármennyivel is közelebb
kerüljek a Reeves-jelenséghez.
A
filmekről persze annál többet megtudtam. Bár tény, hogy – rúgjunk egy nagyot a
fentieken – a szerző előrevetíthető ízlésének fényében a romantikus és
könnyedebb szerepek kevéssé kerülnek előtérbe, így gyorsan elillantak azok az
elképzeléseim is, hogy A ház a tónál (amit kifejezetten kedvelek) vagy az Édes
november (amit kifejezetten nem) reflektorba kerüljenek. Előbbi egyébként
többször is említésre kerül (már csak az mekkora dobás, hogy Christopher
Plummer játssza Reeves apját a történetben), utóbbi viszont egyáltalán nem
rémlik, hogy felmerült volna (ez fakadhat az én figyelmetlenségemből is).
Plummert és a romantikusokat azért sem céltalanul említettem meg, mert talán az
egyik legfurább megközelítés számomra, hogy az elbeszélő Reeves alakításai és
elvállalt szerepei által kívánja felvázolni az apa-fia kapcsolatot a
valóságban. A romantikus alakítások azonban – úgy tűnik – kevéssé illenek
Pappademas érvrendszerébe, ezért azokról sok esetben nemes egyszerűséggel nem
vesz tudomást.
Nehéz
ügy ez a kötet, mert azt gondolom, hogy a szerző kritikusként is messze ment és
olyan víziókat ad elő a Reeves-égisz alatt, amelyek – finoman szólva – nem
egészen tűnnek megalapozottnak. A filmkritikai részek megállják a helyüket – és
gyanítom, hogy a mainstream és popkult filmek iránt érdeklődők kedvét és
figyelmét képes felcsigázni egy-egy film kapcsán, ami nagyon üdvözlendő is.
Félreértés ne essék, nem allűrökre vagy leleplezős, hírhajhász morzsákra voltam
kíváncsi (bár más formában tulajdonképpen valahol mégiscsak ezt
kaptam)…egyszerűen azt érzem, hogy – mint sok évvel Maureen Paton könyvénél –
bedőltem annak, hogy biztos kezek vezetnek végig egy életút szeletén. Nem lehet
elvenni azonban Alex Pappademas játékos megközelítését, a filmkritikák helyénvalóságát
az irodalomban vagy a könyvkiadásban. Nagyon fontosnak tartom kiemelni a könyv
illusztrációit, melyek Eoin Coweney munkáját dicsérik. Egy posztermelléklet
(vagy legalább egy – és bármelyik – képi megjelenítés poszterként) nagyon
klassz ajándék volna a kötet mellé (és jelzem, hogy vászontáskán is tök jól
mutatna nagyjából bármelyik). Azok számára pedig, akik Reeves filmjeit jól
ismerik, szerintem külön izgalmas csemege lehet a fent említett játékosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése