Bizony, Emma Theriault – elvileg – egy évvel idősebb nálam. Ezt muszáj volt lefirkantanom, két okból. Az egyiket részletesebben kifejtem a bejegyzésben – és szerintem meg fogjátok érteni, mire gondolok. A másik pedig az, hogy hirtelen teljesen leizzadtam, mikor az utószóban azt olvastam, hogy két éves volt, mikor kijött a film! Éles matematikai tudásommal gyorsan utánajárhattam, hogy kereken öt éves szerzőről van szó, majd megvilágosodtam: a mesefilmre gondol! Én meg 1991-ben egy voltam. Egyszerű matematika. Igen, rendben…visszatérhetünk a könyvre! De hozzá kell tennem, hogy végig ambivalens érzések kavarogtak bennem a szerző életkorát illetően. Ami alapvetően nem is kellene, hogy érdekeljen, miközben elmerülök egy jó sztoriban. Elgondolkodtál például azon, hogy Walt Disney hány évesen alkotta meg Mickey egeret? Én sem.
Az ambivalencia pedig abból adódott, hogy a történet elején teljesen úgy éreztem magam, mintha a tizenegyedikes történelemtankönyvem oldalain barangolnék – valahol a korabeli életmód fejezetei között (amit egyébként szerintem soha senki nem olvas el), és a tankönyvíró azt gondolná: hú, de lazán sikerült megírnom a mindennapi életről szóló részt a francia arisztokráciáról. Egyébként maga az elképzelés elég biztató. Lio (hehe) és Belle a kastély fogságából megpróbálnak (főleg Lio) visszaintegrálódni a 18. század végi francia előkelőségek társasági életébe. Ehhez a legmegfelelőbb helyszín nyilván a fényűző Versailles, s noha Lio és Belle útja kötelező formaságnak indul, végül egész nagy kalamajka keveredik belőle. Nem adtam fel a reményt, hogy végül sikerül kikecmeregni a történelemtankönyvek soha senki által nem olvasott lapjairól, de ahogy feltűnik Lio rokona, Bastien (akiről csak egy amőba nem mondja meg, hogy számító és gonosz) és a nagy francia forradalom előszeleként megfogalmazódik az a zseniális ötlet, hogy Lio alapítson egy külön államot, mielőtt a harmadik rend átveszi az uralmat (mindezt nyilvánvalóan Bastien szorgalmazására és az ő segítségével), egy nagy sóhaj mellett temettem az arcomat a két tenyerembe. Oké, csináljuk!
A regény első felében tehát felállítjuk bástyáinkat, Aveyon királyság lesz, Lio királlyal az élén – akinek felesége, Belle nem veszi fel a címet. Az elbeszélő pedig tulajdonképpen az olvasó jóindulatára és türelmére bízza, hogy túllendül-e ezen a teljesen jogszerűtlen apróságon, hiszen „mindig vannak egyenlőbbek az egyenlőknél”. Ha azonban át is ugrottunk ezen, az azért egészen meredek elképzelésnek tűnik, hogy egy új királyság megalapításánál a király csak úgy hátrahagyja újdonsült országát, a mindenki által számítónak és gonosznak ítélt, de valamiért ezt mégsem kimondott és elfogadott Bastiennel és feleségével (mármint Belle-lel), aki – minekután semmilyen jogkörrel nem rendelkezik – mégis jogot (és kötelességet) kap arra, hogy a tanács tagja legyen. Ha nem volna elég az államalapítással járó gondok sokasága, a francia forradalom híre hamarosan Aveyon népét is eléri, s a felkelők élén egy ismerős figurát vélhetünk felfedezni. Ő pedig nem más, mint Gaston egykori fegyverhordozója, Lefu! És itt most jönne egy csendes kifakadásom az eredeti karakterek tökéletes kifordulásáról önmagukból, de miért is maradnék csendes? Nem, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egyes karakterek fiziognómiai és/vagy fiziológiai és/vagy egyéb más jegyei egycsapásra megváltoznának vagy hogy ne válhatnának újraértelmezhetővé egy retelling vagy egy folytatás kapcsán, de mikor minden karakter közül – ideértve a főszereplőket is, akik egyébként teljesen sematikusan, az eredeti meséhez képest szinte egyhangúan és jellegtelenül jelennek meg, az egyetlen szereplő, akinek a lelkére és megéléseire három percnél többet fordított a szerző, az éppen tökéletesen felülírja az eredeti történetben betöltött szerepét, az minimum fura. S itt gondolkodtam el azon, hogy a szerző mégiscsak a Netflix-generációhoz tartozik.
Hogy
őszinte legyek (bár azt gondolom, nem kell különösebben bizonygatnom), A lázadó
Szépség elég csalódáskeltő olvasmány volt számomra. Nagyon vártam, hogy
elmerülhessek a már ismert környezetben, a már ismert szereplőkkel – de azt
gondolom, hogy a szerző sokkal inkább alapozott arra, hogy a helyszíneket és
karaktereket egyébként is kívülről fújja az olvasó, így nem igazán foglalkozott
az építkezésükkel és a fejlődésükkel. Belle tökéletes királynőalak lehetett
volna, szerintem a rebellisség is abszolút illik a bátorságához, de ezek a
karakterjegyek számomra nem rajzolódtak ki a cselekményfolyamban. Másfelől, ha a
szerző érzékelhetően nem mesekönyvnek szánta a történetet, hanem pontosan
ugyanazoknak az olvasóknak, akik az eredeti megjelenéskor voltak gyerekek,
akkor sokkal jobban lehetett volna a megküzdési stratégiákra, a szerzett
tapasztalatok felhasználására fókuszálni. Ugyancsak emiatt érthetetlen Belle
címmegtagadása is egy olyan korban (értsd: napjainkban) élő olvasóközönség
számára írt történetben, mikor a társadalmi mobilitásra soha nem tapasztalt
lehetőségek állnak rendelkezésre. Ennek lehetősége és kiaknázása sokak életében
vezet identitáskrízishez, hiszen ilyenkor az ember minden közegben (a régiben
és az újban is) kissé idegenül mozog – ennek kitárgyalását tök simán kihagyta
az elbeszélő, sőt, tulajdonképpen az egyik legszerencsétlenebb forgatókönyvet
szánta hősnőjének. S még egy finomság: ha a harminc pluszosoknak egész
fejezetet kell szánni arra, hogy megmagyarázzuk a homoszexualitást, cinkosan összekacsintgatni,
hogy „ugye érted, hogy nővel vagyok…de éééérteeeed?”, akkor maga az elbeszélés
is kissé önmaga paródiájává válik.
Blogturné Klub
A turné menete
01.05. Spirit Bliss Sárga könyves út
01.06. Dreamworld
01.07. Szembetűnő
01.08. Könyv és más
Nyereményjáték
A
Szépség és a Szörnyeteg meséjét sokan feldolgozták már, ezúttal ezekkel a
feldolgozásokkal fogunk játszani. Minden állomáson találtok egy idézetet, ki
kell találnotok, hogy mely könyvből származik, és beírnotok a címét a
Rafflecopter megfelelő helyére.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
„–
Nehéz sajnálni azokat, akik szánt szándékkal rohannak a katasztrófába. Ők
önmaguk legnagyobb ellenségei, drágám. Ők okozzák a bajt saját maguknak. Nem
érdemlik meg a szánalmadat.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése