Amy Harmon: Homokból és hamuból

2019-ben a Libri gondozásában és Gázsity Mila fordításában érkezett meg a magyar olvasókhoz Amy Harmon legújabb regénye. A Homokból és hamuból egyszerre tragikus és szívhez szóló történetet tár elénk a második világháború borzalmai közt sodródó két fiatalról, életről, halálról, és persze szerelemről.

Amy Harmon: Homokból és hamuból

Libri Könyvkiadó, 2019, 520 oldal

Fordította: Gázsity Mila

Csillagérték: 7

Amy Harmontól a Homokból és hamuból az első olvasmányom, a szerző így tiszta lappal indított. Illetve, ez nem teljesen igaz: a magával ragadó borító és a meggyőző fülszöveg ugyanis látatlanban is nagy reményekkel kecsegtetett, aminek jó ideig mégsem tudtam a végére járni. Hetekig az íróasztalomon hevert ugyanis, s amennyire vonzott, a napok előrehaladtával egyre több kételyt is keltett bennem. Nem tudom, volt-e már ilyesmi veletek – mikor egy könyv direkt szugerál – velem ez viszonylag ritkán fordul elő.

A történet ígéretesen indul, pontos korrajz az 1930-as évek végének Olaszországáról, s rövid betekintés két ember, Eva Roselli és Angelo Bianco kapcsolatába. A zsidó lány és a katolikus fiú barátsága nem ezekben az években alakul ki, a fiatalok gyakorlatilag együtt nőttek fel, s váltak igazi lelkitársakká. Szerelmük azonban nem tud szárba szökkenni, plátói dimenzióban marad, hiszen Angelo a papi hivatást választja. Olaszországgal együtt, kapcsolatuk is kételyek között sodródik a második világháború felé.

@szembetuno_blog

Nem akarom ennél költőibbre venni a bejegyzést, már csupán azért sem, mert az elbeszélő az első néhány fejezet után mint olvasót lényegében teljesen elvesztett. Halovány kapaszkodóként Eva levelei, feljegyzései között himbálódzva próbáltam fenntartani érdeklődésem a történet iránt. Félreértés ne essék, a korszak mikrotörténelmét és társadalomrajzát a szerző érzékelhetően pontosan körbejárta, ugyanakkor – érzésem szerint – nagyon kevés figyelmet szentelt a karaktereknek. Eva és Angelo mindvégig sematikusak maradtak, semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőlem, az elbeszélést jóval inkább vezette a leírás, mint a bemutatás/érzékeltetés. Harmon nem hagyta a véletlenre, nem bízott bennem mint olvasóban, a képzeletemben. Ennek köszönhető az 520 oldal, és a túlírt cselekményfolyam.

Összességében nem bánom, hogy megismerkedtem a szerzővel, kétségtelen, hogy neki és a fordítónak is tehetsége van a változatos nyelvi/elbeszélői megoldásokhoz. Így alapvetően minden adott volt egy mély és magával ragadó történethez. Ráadásul a témaválasztás is egészen ígéretesnek bizonyult, hiszen bár az elmúlt években sok második világháborús szépirodalmi és/vagy romantikus történetet olvastam (olyannyira, hogy ezekre a kötetekre egyre nehezebben mondok nemet), az olaszországi zsidóságot viszonylag kevés szerző (ha egyáltalán) választja a regény magvaként. Mindezek ellenére, a fent említett túlírtsággal, a vontatott elbeszéléssel, az érzelemmentes karakterekkel számomra kevéssé sikerült jól prezentálni a cselekményfolyamot, bármennyire is talált önmagára az elbeszélő a regény zárlatára.