Claire Tomalin: Jane Austen élete

Milyen lett volna Jane Austen korában élni? Milyen lett volna ismerni őt? Egyáltalán: hogy nézett ki pontosan? – hiszen ezt sem tudjuk biztosan. Azt hiszem, nincs olyan Austen-rajongó, aki ne gondolkozott volna el ezeken a kérdéseken legalább egyszer. Én némileg sokszor megteszem ezt, de tudom, hogy vannak nálam sokkal elvetemültebbek. Claire Tomalin könyve is Jane Austen életébe kalauzol minket…

Claire Tomalin: Jane Austen élete

Európa Könyvkiadó, 2010, 598 oldal

Sokan sokfélét írnak a nőirodalom kikerülhetetlen alakjáról, sokan kutatják életét, talán még ennél is sokkal többen tisztelik őt és munkásságát. A nőt, aki életét az írásnak szentelte, s aki sokáig „Egy hölgy” álnév mögé rejtőzve leste, ahogy „gyermekei”, Elinor, Marianne, Elizabeth és Jane szépen lassan meghódítják az olvasók szívét, hallgatta az elismerő kritikákat, melyek vonakodtak elhinni, hogy az Értelem és érzelem vagy a Büszkeség és balítélet regényeket nő alkotta. 

Tisztában volt vele, hogy az írás és a család nem összeegyeztethető abban a korban, melyben él. Viselte a vénlányságával kapcsolatos megjegyzéseket, hogy „megmenthette” volna családját, ha jól megy férjhez. S nem is arról van szó, hogy ne lett volna erre lehetősége. Az előnyös házassági ajánlat elfogadása utáni reggel azonban Austen kisasszony visszavonta válaszát.

Austen viaszbábu

Claire Tomalin kötete – biográfia léte ellenére – meglehetősen regényesen indul. Olyannyira kellemes benyomást tettek rám a bevezető részek, hogy a blog legelső bejegyzésében is több sort közöltem belőle. Az idill és kezdeti lelkesedésem azonban némileg alábbhagyott a családfa akkurátusan száraz köntösbe való csomagolása idejére. Nyilván, ez is hozzátartozik egy életrajzhoz, én viszont némileg nehezen tudtam követni a Fannyk, Anne-ek, Edwardok kibogozhatatlannak tűnő szálát, ami azonban az elmúlt néhány évben (a könyvet 2014-ben olvastam) már valamelyest a helyére került a fejemben. Szóval, ennél a résznél nem kell elkeseredetten a sarokba hajítani a könyvet, mert a kötelező kör után az elbeszélés ismét visszatér olvasmányos medrébe, ami két dolog miatt okozott nehézséget számomra. Egyrészt, nagyon szerettem volna haladni a cselekménnyel…másrészt viszont nagyon nem akartam, hogy a „történet” véget érjen. Patthelyzet. Végül, a lassan haladást választottam, s csaknem egy hónapig naponta szemezgettem a kötetből…

Jane Austen

…s néhol igencsak felhúztam a szemöldököm. Főként a regények elemző bemutatásakor. Számtalanszor nem értettem egyet az elbeszélővel, és sokszor gondoltam úgy, inkább saját kutatásainak igazolásaképp magyaráz bele/félre olyan momentumokat Austen valamely kötetébe vagy keletkezési körülményeibe, ami egyébként nincs is ott. Amolyan „mire gondolt a költő” jelleggel, ami engem általában idegesít, hiszen a Tomalin ezt nagyjából annyira tudhatja, mint én. De végül: ettől is szép az olvasás, hogy mindenki mást festhet meg önmagának. Csak fogadjuk el, hogy más máshogy gondolhatja, és ne öntsük aranyba saját vélekedésünket. Hiszen azt sem tudjuk, pontosan hogy nézett ki Jane Austen: mi lenne, ha valamely irodalomtörténész kijelentené, hogy ez a hivatalos Austen-kép, és a többire írjuk rá: karikatúra. Érdekes volt megismerkedni azokkal a szemelvényekkel, melyek bemutatják, hogy ki hogyan írja le Austen külsejét és jellemét. Ez a szemezgetés kifejezetten tetszett a könyvben. Csapongok, de az is teljesen hihetetlen, hogy a Tom Lefroy-szál mindössze néhány oldalon van jelen a terjedelmes életrajzban, a filmalkotók mégis képesek voltak egy – szerintem jól sikerült – mesét alkotni belőle.

Az egyet-nemértések ellenére elismerendő az a rengeteg munka, amit Tomalin a kötet megszerkesztésébe fektetett. Nagyon sok mindent (talán indokolatlanul is sokat) tudunk meg az Austen család családfájáról és az írónőt körülvevő társasági körökről. Ám ez kevésbé zavaró, hiszen a lényeg, maga Jane Austen nem veszik el a kötetben (kivéve a kötet mélypontját, melyet fentebb kiemeltem). Összességében pedig úgy gondolom, a kötet méltó emléket állít Jane Austen életének.