A General Press Kiadó jóvoltából
jelent meg Mary Jo Putney következő könyve, amely az Elveszett lordok sorozat
hetedik kötete. Mostani turnénkon négy állomáson
ismerhetitek meg a könyvet, és kalandozhattok velünk. Sőt, ha játszotok, tiétek
lehet az egyik példány belőle!
"A remény elvesztése mindig szomorú..."
Mary Jo Putney: Fekete özvegy
Eredeti megjelenés: 2015.
Hazai megjelenés: 2016.
Kiadó: General Press Kiadó
Sorozat: Elveszett lordok (7.)
Műfaj, téma: történelmi romantikus
Fordította: Hajnal Gabriella
Oldalszám: 280 oldal
Csillagérték: 5
Fülszöveg:
Daniel Herbert egy londoni estélyen
pillantja meg Jessie Kelhamet. A koromfekete, visszafogott báli ruha ellenére
Jessie pillantásában valami sokat sejtetőt és valami ismerőset vél felfedezni.
Találkoztak már vajon korábban is? Az asszonyt rögtön a szájára veszi a
város: karikatúra készül róla, amint halálos csókú özvegyként új áldozatra
vadászik. Daniel nem tudja, hogyan viszonyuljon Jessie-hez, vonzza, ugyanakkor
tart is tőle, úgy érzi, nem hozzá való. És bár a legszívesebben visszamenekülne
orvosi hivatása védőbástyái mögé, úgy dönt, az összes kockázatot vállalva
szívét adja a nőnek. Maga sem tudja azonban mi vár rá:
újabb és újabb titkok tárulnak fel Jessie korábbi életéből, a múlt árnyai
mindig az asszony után nyúlnak. Lehet-e egyáltalán esélyük így a boldogságra? Mary Jo Putney regénye finoman és
érzékenyen ábrázolja azt, hogy két óvatos, a múltban sokat szenvedett ember is
képes az újrakezdésre, és a régi fájdalmakat leküzdve boldog szövetségben
élhet.
Szeretem a 19. századi angol történeteket - bár sokaknak ez a mondat nem igazán bír információértékkel, hiszen nem újdonság. Keresem azokat a ma születő regényeket, melyek picit visszarepítenek az 1800-as évekbe, vagy épp találok bennük valamit, ami által olvasatomban akár két évszázaddal korábban is "íródhattak" volna. No, és persze: szeretek rátalálni egy-egy olyan női főszereplőre, aki korát meghazudtolva, a hagyományokkal és szokásokkal - némileg - szembemenve igazi hősnővé válik. Ezúttal Mary Jo Putney világában tettem egy sétát...
A történet elején a 19. századi Anglia első évtizedében járunk, s ismerkedünk meg egyúttal Daniel Herberttel, aki orvosként (és lelkészként) tevékenykedik. Egyik éjjel egy összevert nő téved be kórházába, melyet nővérével együtt tartanak fenn. Az idegen mély benyomást tesz a férfira, azonban sérülései ellátása után a sötét angol utcák elnyelik alakját. Talán nem végérvényesen. Az évek telnek-múlnak, s Daniel - egy családi szerencsétlenség következtében - hatalmas vagyonra tesz szert. A férfi belátja, a hatalmas birtokok és háztartás feltehetően felemésztené idejét és energiáját, és épp attól vonná el őt, amit igazából szeret: a gyógyítástól. Nővére és sógora unszolására pedig még abba is belemegy, hogy társat találjon maga mellé. Egy londoni estélyen ismerkedik meg Jessie Kelhammel - aktuális főhősnő-jelöltünkkel - aki fiatal özvegyként, elsősorban lánya védelme érdekében keres megfelelő férjjelöltet...a bonyodalmak azonban csak Jessie és Daniel frigyre lépése után kezdődnek...
A nő múltja ugyanis rávetül új életére. A boldog házaséletnek egyelőre nyomát sem látjuk, ami többek között nem csupán a múltban éktelenkedő titkoknak köszönhető, hanem annak is, hogy nem szerelmi házasságról van szó.
"De miért olyan fájdalmas helyesen cselekedni?"
Leginkább egy szövetségről, ami egyszerre taszít és vonz. Vonz, mert ezáltal kicsit lehullnak az idilli elképzelések, az egész történet valahogy életszerűbbé válik. És taszít, mert mégsem ezt várnám egy romantikus történettől. Érzelmi szinten nagyon nehezen nyílt meg nekem ez a sztori. Szép lassan az is kirajzolódott előttem, hogy Jessie, ha hősnő alkat is (amiben kicsit szintén kételkedem), mégsem fog a kedvenceim közé tartozni. Sőt, tulajdonképpen a legkevésbé sem sikerült őt megkedvelnem. Ezt elsősorban annak tulajdonítom, hogy karaktere egész végig frusztrált, hiszen a történet végére, a nyugvópont elérésekor már kevésbé volt irritatív számomra. No, meg annak a ritka jelenségnek, hogy a Fekete özvegy cselekménye sokkal inkább foglalkoztatott, mint karakterei, egészen egyszerűen azért: mert a történet jól kidolgozott és egészen lebilincselő. Nem olyan gyakori - legalábbis saját olvasmányélményeim háza táján -, hogy a szereplők és a cselekmény ennyire külön kezelhető, ennyire elválik.
"A jó munkát azonban nem adják ingyen."
Ha a női főszereplővel való kapcsolatom tehát nem is volt felhőtlen, a múltjával való csavaros leszámolást egészen zseniálisan oldotta meg az írónő - talán pont ennek köszönhető Jessie-vel való fenntartásom. Fordulatokban, izgalmakban a legkevésbé sem szenved hiányt a sztori, egyre-másra fedi fel az újabb és újabb titkokat, ezáltal válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy tulajdonképpen mitől is fekete özvegy a mi fekete özvegyünk. A szerző a végletekig feszíti a húrt, és még oda is bepakol egy kis fordulatot, ahol az olvasó már egyáltalán nem számít rá. Persze, mindenre magyarázatot találhatunk a regény végi jegyzetben: "Nagyon jó móka a feje tetejére állítani a férfiak hierarchiájára épülő társadalmat!" - s az az igazság, hogy Mary Jo Putney ezt egészen kiválóan bizonyította is a Fekete özvegyben.
"- Hogy néz ki? - érdeklődött Laurel. - Ha Bristol környékéről származik, talán már találkoztam vele.
- Olyasfajta nőnek tűnt, akitől a szüleink állandóan óvtak - vágta rá a férfi fanyar őszinteséggel.
- Érdekes jellemzés, de nem túl konkrét."
A történet elején a 19. századi Anglia első évtizedében járunk, s ismerkedünk meg egyúttal Daniel Herberttel, aki orvosként (és lelkészként) tevékenykedik. Egyik éjjel egy összevert nő téved be kórházába, melyet nővérével együtt tartanak fenn. Az idegen mély benyomást tesz a férfira, azonban sérülései ellátása után a sötét angol utcák elnyelik alakját. Talán nem végérvényesen. Az évek telnek-múlnak, s Daniel - egy családi szerencsétlenség következtében - hatalmas vagyonra tesz szert. A férfi belátja, a hatalmas birtokok és háztartás feltehetően felemésztené idejét és energiáját, és épp attól vonná el őt, amit igazából szeret: a gyógyítástól. Nővére és sógora unszolására pedig még abba is belemegy, hogy társat találjon maga mellé. Egy londoni estélyen ismerkedik meg Jessie Kelhammel - aktuális főhősnő-jelöltünkkel - aki fiatal özvegyként, elsősorban lánya védelme érdekében keres megfelelő férjjelöltet...a bonyodalmak azonban csak Jessie és Daniel frigyre lépése után kezdődnek...
"Ha idegen helyen szállt meg, szerette tudni, merre van a konyha.
Az ember sosem tudhatja, hogy az éjszaka közepén mikor tör rá az éhség."
"Megmenteni egy gyermek életét minden tisztességes ember kötelessége,
nem pedig afféle jó pont."
A nő múltja ugyanis rávetül új életére. A boldog házaséletnek egyelőre nyomát sem látjuk, ami többek között nem csupán a múltban éktelenkedő titkoknak köszönhető, hanem annak is, hogy nem szerelmi házasságról van szó.
"De miért olyan fájdalmas helyesen cselekedni?"
Leginkább egy szövetségről, ami egyszerre taszít és vonz. Vonz, mert ezáltal kicsit lehullnak az idilli elképzelések, az egész történet valahogy életszerűbbé válik. És taszít, mert mégsem ezt várnám egy romantikus történettől. Érzelmi szinten nagyon nehezen nyílt meg nekem ez a sztori. Szép lassan az is kirajzolódott előttem, hogy Jessie, ha hősnő alkat is (amiben kicsit szintén kételkedem), mégsem fog a kedvenceim közé tartozni. Sőt, tulajdonképpen a legkevésbé sem sikerült őt megkedvelnem. Ezt elsősorban annak tulajdonítom, hogy karaktere egész végig frusztrált, hiszen a történet végére, a nyugvópont elérésekor már kevésbé volt irritatív számomra. No, meg annak a ritka jelenségnek, hogy a Fekete özvegy cselekménye sokkal inkább foglalkoztatott, mint karakterei, egészen egyszerűen azért: mert a történet jól kidolgozott és egészen lebilincselő. Nem olyan gyakori - legalábbis saját olvasmányélményeim háza táján -, hogy a szereplők és a cselekmény ennyire külön kezelhető, ennyire elválik.
"A jó munkát azonban nem adják ingyen."
Ha a női főszereplővel való kapcsolatom tehát nem is volt felhőtlen, a múltjával való csavaros leszámolást egészen zseniálisan oldotta meg az írónő - talán pont ennek köszönhető Jessie-vel való fenntartásom. Fordulatokban, izgalmakban a legkevésbé sem szenved hiányt a sztori, egyre-másra fedi fel az újabb és újabb titkokat, ezáltal válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy tulajdonképpen mitől is fekete özvegy a mi fekete özvegyünk. A szerző a végletekig feszíti a húrt, és még oda is bepakol egy kis fordulatot, ahol az olvasó már egyáltalán nem számít rá. Persze, mindenre magyarázatot találhatunk a regény végi jegyzetben: "Nagyon jó móka a feje tetejére állítani a férfiak hierarchiájára épülő társadalmat!" - s az az igazság, hogy Mary Jo Putney ezt egészen kiválóan bizonyította is a Fekete özvegyben.
"A vonzalom titokzatos dolog, és nem könnyű megmagyarázni.
Ha vonzódunk egy emberhez, az megszépíti az illetőt a szemünkben."
Blogturné Klub
A turné állomásai
Nyereményjáték
Az Elveszett Lordoknak immár ez a
hetedik kötete, mostani játék is ehhez fog kapcsolódni. Minden állomáson találhattok egy
idézetet, ami a sorozat másik köteteiből származik, nektek pedig az a
feladatotok, hogy kitaláljátok melyik kötetből idézünk.
Figyelem! A kiadó kizárólag
magyarországi címre postáz. A nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a
megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.
A feladvány:
"– Hogy lehet valami rossz, amikor jó?
– Úgy, hogy két különböző skálán mozogsz – Végighúzta a kezét a férfi mellkasán. – Az érzés, az… érzés. Íz, érintés, érzelem, izgalom: a szív dolgai. Rossz és jó, két teljesen különböző dolog."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése