Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

Félelmetesen aktuális történet. A Hatalmas kis hazugságokkal először Reese Witherspoon oldalán találkoztam, pontosabban pedig az adaptáció premierje kapcsán. Nagyon kedvelem a színésznőt, a filmjei mellett azért is, mert hitelesnek tartom őt. Biztos voltam benne, hogy érdemes lesz megismerkedni azzal a történettel, melynek adaptációjában szerepet vállalt. De amit a könyvtől kaptam – nos, az messze felülmúlta a várakozásaimat.

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

Alexandra Kiadó, 2017, 446 oldal

Fordította: Babits Péter

Csillagérték: 10

Az elmúlt időszakban „kirobbanó” zaklatási ügyek kapcsán millió vélemény, cikk, háttéranyag készült. Futótűzként terjedt az interneten a #metoo kampány, és számos ismert ember fejtette ki véleményét a szexuális zaklatás, a hatalommal való visszaélés és a mindennapi verbális vagy tettleges abúzus jelenségével kapcsolatban. Követtem az események folyamát, a felszabaduló indulatokat. Éreztem magam büszkének a női és férfi ismerőseim kiállása, és éreztem magam totálisan üresnek egy-egy híresség posztja kapcsán. Értetlenül olvastam a minden együttérzést nélkülöző kommenteket. 

Világossá vált, hogy sokan nem tudják (vagy nem akarják) megkülönböztetni a zaklatás, a visszaélés és az erőszak fogalmát. Egyszerűbb összemosni, egyszerűbb egy kalap alá venni, egyszerűbb nem foglalkozni vele, vagy legyinteni az áldozatra: biztos sokat ittál, biztos úgy öltöztél, biztos kellett a meló. Ha akkor nem szóltál, most már ne karaktergyilkoskodj itt mindenki szeme láttára. Nem tartozik ez senkire.

Jelenet a sorozatból

Az egyre elvaduló cikkeket és kommentáradatot, a #metoo kampány kikarikírozását és ezzel – részben – elbagatellizálódását, a hírnévre vágyó fake felszólalásokat több szempontból is egyre elkeseredettebben követem. Ezek, s a külső biztatások ellenére sem írtam meg a magam bejegyzését a témában. De aminek meg kell történnie, az bizony meg is találja az utat ahhoz, hogy megtörténjen. Ha másként nem, hát úgy, hogy olyan történetet ajánlok, amit a fentiekkel kapcsolatban érdemes megismerni. Talán úgy tűnik, ez a gondolatmenet nem kapcsolódik Liane Moriarty regényéhez, s a kötet fellapozásakor erre még valóban nem sok jel utalt. A sorok közé vetve magam, az ausztrál hétköznapokba csöppentem – a látszólag tökéletes családok gondtalan mindennapjaiba, melynek kulisszái mögött súlyos hazugságok, titkok és sebek rejtőznek. E kirakatboldogság panelei közé érkezik meg új lakóként Jane és Ziggy. Részben a fiatal anyuka betoppanása okán válik a regény igazi, bonyodalmakkal teli krimivé, amit szinte végig áthat annak tudata, hogy a családon belüli erőszak, a bántalmazás és a múlt sebei nem légből kapott, a történetbe jól beépíthető témaszeletek együttese, hanem a való élet írta létezők. Az események egészen az egyik szereplő haláláig fajulnak, melynek pikantériája, hogy a feltételezett gyilkos és az áldozat kilétét az elbeszélő az egész regényen keresztül lebegteti. Csak tippelhetünk.

Jelenet a sorozatból

A kötet felépítése nagyon izgalmas: miközben megismerjük a tragédia napjának, egy iskolai szülő-tanár álarcos bálon történtek előzményeit, az elbeszélő mintegy kiszólásokként beékeli a gyilkossági kihallgatások és a nyomozás haladásának részleteit. Még egy csavar: a kihallgatottak között nem találjuk meg a történet főszereplőit, viszont a szemtanúk végig róluk csacsognak. Csacsognak, bizony: a kihallgatás ugyanis kezdetben leginkább egy pletykapartira hajaz. Az elbeszélő szarkasztikus stílusa talán ezekben a részletekben mutatkozik meg leginkább. Moriarty kiválóan tart görbe tükröt a felsőközéposztály sémák és felszínesség mentén alakuló mindennapjainak, a pletykák, a villámítélkezések és a kirakat-tökéletesség világának. S bár az elbeszélői zseni már a regény elején kikandikál a sorok közül, jó száz-százötven oldalon keresztül egyáltalán nem találtam magam a történetben, s kissé érdektelenül követtem az eseményeket, noha Madeline az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt számomra.

Jelenet a sorozatból

A könyv második harmadától viszont egyre inkább elkezdett foglalkoztatni a kulisszák mögötti világ, a felszínes barátságok mögött húzódó kikívánkozó, ám soha ki nem mutatott sebek. A fordulópontot talán Celeste egyik kiszólása okozta számomra, mikor csaknem kimondta a fájdalmait, de mégsem tette, hiszen azt errefelé nem szokás. Nagyon mélyen érintett ez a jelenet, s az események további sodra, ahogy a gyerekek viselkedése leképezte a felnőttek világát valahogy egyre hátborzongatóbbá vált. Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire zseniális megfigyelők ők, s hogy ez sokszor nem válik javukra. Innentől kezdve már szinte tökéletes szimbiózisban működtem a cselekménnyel, így valódi és kőkemény gyomrost kaptam a történet végi csavarral. Nehéz úgy könnyek nélkül hagyni ezt a lezárást annak tudatában, hogy ami Jane-nel történt, az a való életben is bekövetkezhető valóság. Nehéz úgy könnyek nélkül hagyni ezt a lezárást, hogy ehhez kísértetiesen hasonló történetet már hallottam olyan szájából, aki át is élte. 

Liane Moriarty regénye lassan szippantott magába, de a történet végére teljesen kifacsart, s a könyvet becsukva totálisan elfelejtettem azt, milyen döcögősen indult a kapcsolatunk, hogy kezdetben egyáltalán nem értettem a sorozat sikerét (amit mihamarabb pótolnom kell), és azokat az ajánlásokat, amiket olyan emberektől kaptam, akikre általában hallgatok ilyen tekintetben. A szerző a családon belüli erőszak, a szexuális erőszak, a bántalmazás furcsa kettősségét mutatja be az olvasónak: kendőzetlenül ír róla, szereplőit mégis tabusításra inti, s mindezt leképezi a gyerekek világára is, ettől pedig még fájóbban realista. Vajon kinek ártunk vagy használunk hatalmas kis hazugságainkkal?