Naplórajongó
vagyok. Írni éppúgy szeretem, mint olvasni. Esetemben nyilván a női és/vagy a
reformkori visz mindent, de szeretek kalandozni térben és időben, s megismerni úgy
és olyan vetületben a sorok íróját, amit sok esetben nem ad vissza semmi más.
Alan Rickman: Őrülten, mélyen
Kossuth Kiadó, 2023, 570 oldal
Fordította: Németh Dorottya
Csillagérték: 8
Mindemellett
kár volna titkolni, hogy a napló – bármilyen személyes és bármennyire nem
közönség számára írták – ugyanúgy nem képes teljes egészében megismertetni a
szerzőt az olvasóval, mintha végigkövetjük a pályafutását vagy épp barátságban
állunk vele. Hát, még messzi laikusként. Persze, nem tudhatom – csak benyomásaim
és tapasztalataim lehetnek arról –, hogy a fenti állítás mindenkire érvényes-e,
de egy olyan összetett, töprengő személyiség esetében, mint amilyen Alan
Rickman lehetett, szerintem érvényes.
Nem
voltam az elsők között, akik rohannak a könyvesboltba Alan Rickman naplójának
megjelenésekor, de egészen biztos voltam benne, hogy el fogom olvasni. Elolvastam.
Abban is biztos voltam, hogy formai és tartalmi szempontból teljesen mást fogok
kapni, mint azt előzetesen gondolnám. Így lett. A lényegi dolgok azonban
szerintem nem változtak az előzetes elképzeléseimhez mérten, inkább színesedtek
a napló által. Illetve, talán helyesebb lenne naplórészletekről beszélni,
hiszen a rövid képmellékletben és a kemény borítófedél mögött egyrészt
láthatjuk, hogy Rickman jegyzetei sokkal tarkább formában jelentek meg. A
bejegyzéseket rajzok, skiccek szegélyezték, vagy épp vágták ketté. Ezek
kíséretében a szöveg értelmezése, hangulata és mondandója is árnyaltabb képet
nyújthat(na) készítőjéről. Másrészt pedig elvitathatatlan a
szerkesztői-közreadói munka, mely néha mintha mégis kiadott volna olyan
szemelvényeket, melyeket nem feltétlenül lett volna célszerű.
„Beszéltünk róla, hogy nem
szabad magunkból túl sok mindent átadni más embereknek és más ügyeknek. Ez az
utazás, ez a magány újra eszembe juttatta, hogy a kreativitáshoz térre és időre
van szükség. Nem pedig arra, hogy mások szeszélyeinek céltáblái legyünk.
Komolyan ki kell takarítani az életünket és céltudatosabbá kell válnunk.”
E
tekintetben pedig érdemes egy pillanatra elidőzni a kiadás és a szerkesztés
kérdésénél. A közreadott, vaskos kötet felépítése a klasszikus naplók világát
idézi. Alapvetően napi feljegyzések követik egymást, melyek hol részletesen,
hol csak felvillantásszerűen szólnak az adott nap eseményeiről, jeleneteiről – vagy
terelődnek el gondolati síkra egy-egy kulturális, társadalmi, olykor politikai
kérdés irányába. A naplójellegből fakadóan nem komplex egészet olvashatunk, nem
életrajzi áttekintést vagy következetes belső barangolást. A koherenciát maga
Rickman jelenti. Vannak bennem kételyek a megjelentetés szükségességét
illetően, mert egyrészt közelebb hozott egy mérhetetlenül intelligens, sokféle
tekintetben érzékeny művészembert, amihez viszont néhol olyan intim leírások is
elém tárultak, melyeket mint naplóíró nem biztos, hogy örömmel láttam volna
nyomtatásban. Ezekről a morális kérdésekről viszont talán kár is volna vitát
nyitni.
„A keserű élmények egyetlen dologra tanítanak meg:
arra, hogy igenis túljutsz rajtuk.”
Sokakkal
együtt, én is kíváncsi voltam a napló tartalmára: hogy milyen ember rajzolódik
ki a lapokon, milyen volt kapcsolataiban, hogyan látta a világot, vagy épp az
aktuális munkáját. Felteszem, hogy a munkáit illetően mindenkinek van valami kipécézett
film, melynek munkálataira, belső információira különösen kíváncsi volt a kötet
fellapozásakor (arra is nagy tételben tennék, hogy a legtöbbeknek a Harry
Potter-széria volt, persze nem is érdemtelenül). Én az Értelem és érzelem
forgatásaira hegyeztem ki a figyelmem, viszont mindemellett olyan bőséges
adalékokkal lettem gazdagabb az ezredforduló brit színházáról, előadásairól,
filmjeiről, művészvilágáról és annak szereplőiről, alakítóiról, melyek befogadására
valószínűleg akkor sem feltétlenül lettem volna képes, ha akkoriban aktívan
követtem volna az angol kulturális világ rezdüléseit. És nem követtem. És itt
vetül különös figyelem a magyar szerkesztésre, mely ugyan szorgalmasan lábjegyzetelte
a bejegyzéseket, sajnos sok esetben ezek is elég semmitmondóak voltak ahhoz,
hogy egy pillantással se legyek beljebb. Mindamellett (nem ismerve az eredeti
kiadást és annak jegyzetapparátusát), le a kalappal a sok plusz információért a
lapok alján.
„Délután 3-kor találkozó
Ang Leevel. Az Érzelem megvan, mi lesz az Értelemmel? Hogy kell eljátszani,
hogy kell leforgatni Brandont, ››az egyetlen erős embert a történetben‹‹. Azt
mondtam: ›› Megcsinálom, neked csak le kell forgatni.‹‹”
Az
ember a sorok mögött pedig egy mérhetetlenül intelligens, érzékeny művész, aki
a kultúra, a színház és a film rezdüléseit együtt szemlélte a társadalommal. Keveseket
engedett igazán közel magához, viszont a sorain mindig érződött, ha valakit
különösen kedvel vagy szeret. Így éreztem ezt minden alkalommal, mikor Emma Thompsont
említette. Mindenben a maximumra törekedett – és persze, sokszor azt is
kevésnek találta, különösen, ha a saját alakításairól volt szó. Utazásai és
munkái révén széles rálátása volt a különböző országok működésére (Magyarország
kapcsán például egészen éles kritikát fogalmazott meg, mikor azt írta: „Ezúttal
az osztrák színészek lázadnak föl (habár a magyarok éhbérért dolgoznak, annyira
alacsony az életszínvonal náluk).”) A tettvágy és a melankólia egyaránt munkálkodott
benne, sok esetben volt tipikus Halak, s ezt csak azért merem kiemelni, mivel ő
maga is hivatkozott rá néhány ízben: „A Halak jegy szülöttjének hétköznapjai.
Egyik énem azt mondja, nem, ne menj, hiba lenne, a másik pedig vasalja az
inget, és rendel egy taxit.” Ez az attitűd egyébként számomra tényleg elég
dühítő, viszont az olykor kibuggyanó, néhol egészen abszurd humor mindig
visszazökkentett picit („Helló! Nem baj, ha beakasztom a hüvelykujjam a
tangádba?”).
„A sikertől való félelem
alakítja ki a bukás körülményeit.”
Aki
izgalmas, életrajzi-bulváros áttekintésre számít Rickman naplóját fellapozva,
minden bizonnyal csalódni fog. Persze, számos utalást, leírást vagy megjegyzést
találunk a színész filmjeinek előkészületeiről, magáról a forgatásról vagy épp
a fogadtatásról, de Rickman nem egy bulvárfigura volt, a sajtótájékoztatóka és
a sajtóra is meglehetősen élces megjegyzéseket tett: „Sajtótájékoztató –
húsz-egynéhány újságíró. Az okosabbak csendben ülnek, jegyzetelnek, míg az
idióták kérdeznek.” vagy „A hírek szerint a sajtó hétfőn érkezik…Remélem,
mindent hoznak magukkal: agysejteket, érzékelő csápokat, szívet.” A fentiek
mellett különösen megkocogtatta a kis szívem, mikor egy wimbledoni döntő kapcsán
az alábbi (szerintem tűpontos) leírást kanyarintotta: „Férfi egyes döntő.
Jobban szeretem Nadal nyitottságát Federer, nos, zártságával szemben, de
igazából így tökéletes. Mint a jin és a jang.” Voltak tehát meglepetések is. Alan
Rickman naplója nem könnyed olvasmány, olykor elnagyolt, máskor vontatott,
egyszer pörög, másszor vicces. Olvasás közben néha eltűnődtem, mennyire klassz
lett volna egy hiteles önéletrajzi írás ebben a stílusban.
„Ilyen napokról álmodozik
az ember. Hűvös reggelek, itt-ott ajtók csapódnak a faluban, ahogy ébrednek az
emberek; forró, mozdulatlan délutánok egy tányér dinnyéből, sonkából, sajtból
és paradicsomból álló ebéd után. Vacsora a pergola alatt, a lemenő nap fénye
lassan szétolvad az égbolton. Olyan, mint egy olcsó regény.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése