Egy angol hölgy francia sorsa. A
Brontë-nővérek világa jó ideig állt távol tőlem, úgyhogy egy picit – időben is
– messziről kell indítanom a bejegyzésem. De csak dióhéjban. Az első történetet
Emily tollából olvastam még 2011-ben. Az Üvöltő szelek finoman szólva sem
ragadott magával, mely élményeket a 2009-es adaptáció és a 2014-es újraolvasás
csiszolta tovább (lehet, hogy izgalmas vállalkozás lenne ismét újraolvasni?).
Ezt követően, 2012-ben keveredtem ismét a Brontë-nővérek közelébe.
Charlotte Brontë: Villette
Fordította: Róna Ilona
Csillagérték: 8
Charlotte nagyívű regénye, a Jane Eyre azonban teljesen levett a lábamról, s immár sokkal nagyobb lelkesedéssel nyúltam Anne regényéhez, melynek elbeszélését és annak stílusát sokkal közelebb éreztem magamhoz. 2012
tehát mérföldkő volt e szempontból az angol írótriásszal való kapcsolatomban. A
Villette-et 2014-ben kerítettem sorra egy olyan héten, mikor egymás után több
Brontë-történettel és életrajzzal is megismerkedtem. A Menő Könyvek Örök
Kedvencek kiadói sorozata pedig lehetővé tette, hogy egy csodaszép kiadványban
ismét elolvassam Lucy Snowe történetét.
Elöljáróban
annyit meg kell jegyeznem: kicsit sajnálom, hogy az év végi hajtásban tudtam
sort keríteni a regényre, mert azt gondolom – és ez talán az összes
Brontë-történetre igaz lehet –, hogy a Villette abszolút egy nagy bögrével
elvonulós, a Jane Eyre-hez hasonlóan nagyívű és mély lélektani elbeszélés, mely
megéri és megérdemli, hogy időt töltsünk a társaságában és felfejtsük a
rétegeit. A regény főszereplője Lucy Snow, akinek történetén keresztül
végigkövethetjük, hogyan lehetett képes egy nem arisztokrata sorból származó,
ám okos és művelt nő helytállni a cseppet sem nőknek kedvező társadalmi keretek
közepette. Az elbeszélés nyitóképeitől kezdve az ő hangja vezet minket végig a
cselekményen. A korábbi jegyzeteimet visszaolvasva meglepően tapasztaltam, hogy
kilenc évvel ezelőtt a Brettonéknál játszódó fejezeteket nem kifejezetten
kedveltem, most azonban mégis az első perctől kezdve bele tudtam helyezkedni
egy nagy fotelba a szalon pislákoló kandallója mellett és figyelemmel követni
az eseményeket. A regény romantikus szála már az első nagy találkozásoktól
egyértelmű – s az, hogy ezek a beékelések valóban faékszerűek, olykor
kiszámíthatatlanok, máskor teljesen egyértelműek, egyáltalán nem meglepő.
Hiszen ne feledjük, hogy a regény eredetileg 1853-ban jelent meg: romantikus
szál nélkül egy női lélektani regény, mely a társadalmi kérdéseket is érinti
lényegében eladhatatlannak számított. Talán e szempontból napjainkban sincs
nagy különbség, csak az arányok tolódtak el némiképp.
A
történetet – annak ellenére is, hogy jó része a párizsi kisvároshoz kapcsolódik
– átszövi a ködös és borongós angol vidéki táj hangulata, melynek leírásaiból a
szerző nevének tudta nélkül is azonnal a nővérek valamelyikére asszociálhatunk.
Én magam, akármennyire is lehangolónak tűnhet néha, nagyon kedvelem ezt a
stílust: elég, ha egy Brontë-könyv közelében vagyok és máris átjár ez az
életérzés: szerintem ez több, mint szerzői egyediség. Mindazonáltal a
legidősebb Brontë-nővér mesterien bánik a lélek mélyének felfejtésével és a
korszak társadalmi normáinak és kereteinek érzékletes bemutatásával, mely
természetesen a Villette kapcsán is főszerepet játszik. Miss Snow története
által megismerkedhetünk azzal, milyen lehetőségek voltak adottak egy fiatal,
egyedülálló nő számára, hogy – családi támogatás híján – fenn tudja tartani
magát. Brettonból való titokzatos és röviden lezárt tartózkodását követően a
fiatal hölgy számára megszűnik mindenféle biztos pont az életében. Ápolónőnek
szegődik egy dáma mellé, majd annak halálát követően minden összeszedett
bátorságával és megtakarításával hajóra száll, majd egy Párizs környéki
lányneveldében vállal nevelőnői állást. Vezethet-e ez az út boldogsághoz?
Vannak
szerzők, akiknek a szarkazmus válik védjegyévé, valaki csodás leírásokkal
színezi a történeteit, valaki ugyanazon, jól bevált karakterei köré ír új
történetet és valaki a lélek mélyére viszi az olvasót. Charlotte Brontë az én
olvasatomban inkább ez utóbbi körhöz tartozik, aki nem explicit kritikával,
inkább távolságtartó hűvösséggel szemléli a társadalmi korlátokat – és ezeket a
berögződéseket gyakran plántálja át a visszatérően önéletrajzi ihletésű
szereplőibe is. A Villette mindvégig magában hordozta a Jane Eyre-re való
reflexió és mementó lehetőségét, mégis új környezetben és némiképp új
elbeszélői keretbe helyezte azt. Számomra ez a regény kissé elmarad a Jane Eyre
történetétől, nem elvitatva azt, hogy a Villette a klasszikus irodalom kedvelői
számára – ha nem is az ismerkedési fázisban – jó olvasmány és választás lehet.
Blogturné Klub
A
Menő Könyveknek köszönhetően egy újabb klasszikust vehetünk kézbe új kiadásban.
Ezúttal Charlotte Brontë Villette című regénye kapott szép, új köntöst.
Tartsatok velünk, ismerjétek meg Lucy Snowe történetét, és ha nektek kedvez a
szerencse, akkor tiétek lehet a kiadó által felajánlott nyeremény is.
A turné állomásai
12.11.
Csak olvass!
12.13.
Szembetűnő
12.16.
Könyv és más
12.19.
Spirit Bliss Sárga könyves út
Nyereményjáték
A
Villette című regény a 19. századi irodalom egyik kiemelkedő darabja. Ebben a
játékban most minden állomáson találtok egy idézetet egy olyan könyvből, mely
hasonló korszakban íródott. Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő
sorába beírni, hogy honnan származik az idézet.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
„Van
az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy
egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint
amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná
feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése