Talán
a hosszas blogszünet után kissé merész ezt állítani, viszont idén ismét
rájöttem, hogy Guillaume Musso azon szerzők közé tartozik, akiknek a könyvét a
fülszöveg elolvasása vagy bárminemű plusz információ hiányában is egyértelműen
szeretnék elolvasni.
Guillaume Musso: Angélique
Fordította: Molnár Zsófia
Csillagérték: 7
A
Mi lesz velem nélküled? nyáron teljesen visszahozta számomra a korábbi
olvasmányélményeimet, megerősítve az évekkel ezelőtti pozitív tapasztalataimat
a Musso-világban, így természetesen a legújabb története, az Angélique sem
várathatott sokáig magára.
Még
az angyaloknak is vannak démonaik – szól a felütés a könyvborítón –, hát még a
démonoknak: teszem hozzá én. Musso legújabb regényének fellapozásakor egy kórházi
teremben találjuk magunkat, ahol egy mogorva pasas csellószóval álmodik.
Magához térve azonban rádöbben, hogy a cselló nem az álomvilág kísérője volt,
egy fiatal lány játszik a szobában. A zene jótékony hatásáról beszél a betegek
felépülésében. Mathias Tailefer azonban korántsem repes a magyarázattól, s
hosszas vitába száll a lánnyal, aki egyébként medika. Mathias
korábban nyomozóként dolgozott, s ez abszolút felcsigázza Louise-t, aki hosszú
ideje nem éri be annyival, hogy híres balett-táncos édesanyja baleset áldozata
lett volna, mikor holtan találták lakása erkélye alatt. A mogorva fickó és a
mindenre elszánt leányzó végül egyezséget köt, s noha kissé döcögősen: megindul
a nyomozás és a két fél közös útja, mely – ahogy a szerzőtől nagyon is
megszokhattuk – korántsem mentes semmiféle bonyodalomtól és az abszurd határát
súroló mozaikdarabkától. De vajon nem viszi-e túlzásba a szerző ezen alkalommal
a csavarokat?
A
válaszom most – a szigorúság leplét is magamra öltve – egy döcögő de. Azonnal
kifejtem a „döcögő de” mibenlétét. Izgatottan vágtam a sztoriba, amitől még
Mathias konoksága és sokszor indokolatlannak tűnő bunkósága sem különösebben
vette el a kedvem. A történet izgalmasnak ígérkezett, még annak fényében is,
hogy egy valamiben biztos lehettem: amit az elején biztosnak gondolok, az tuti
nem az. Talán nem lövöm le különösen a poént, ha azt írom: ez a feltevésem
tökéletesen be is igazolódott. De ezzel sosincs semmi probléma, tulajdonképpen
ez az egyik jegy, amiért nagyon kedvelem a francia író munkáit. Most azonban
valahogy azt éreztem, hogy a regény ösvényein vezető úton az elbeszélő nem
vezetget biztos kézzel, néhol ledekkolunk egy kis virágnál, majd a nyomába
eredünk az azon döngicsélő méhecskének, s végül szem elől vesztve térünk vissza
ismét az ösvényre. Költői. De egyébként nagyjából mégis ez történt. A hosszas
felvezetést egy viszonylag gyors megfejtés követi, ami – szintén nem nagy
spoiler – a regény címadójához kötődik, mint ahogy ezt a cselekményfolyam
sodrából hamar sejthettük is. Az álcázott balesetről olvasóként hamar
kiderítjük, hogy Louise megérzései cseppet sem mozogtak vakvágányon, azt
azonban két főhősünk egyelőre nem sejti, hogy az az egy gyilkosság nem is egy
gyilkosság – Angélique pedig ördögibb tervet szőtt, mint bárki sejthette volna.
S hogy Louise és Mathias mégis miként bukkan rá a gyilkosra, s hogyan változik
a két fő karakter viszonya egymással? Egy megszokott mussói piruettel erre is
fény derül.
Az
Angélique olvasmányos, néhol kissé túlírt, néhol kissé elnagyolt történet, ami
számomra meglepetést okozott. Nem feltétlenül jó értelemben. A szerző klassz
ötleteket vonultat fel – és nem csupán a fősodorban (Mathias, Louise és
Angélique) története nyomán, hanem az egészen lényegtelennek tűnő epizódokban
is. Különösen kedveltem például a házinénivel folytatott beszélgetést, aki
mindenféle Covid-konteókkal magyarázta a házban történt egyik halálesetet.
Szerintem ez egy furcsa vetülete (lesz) a kortárs szórakoztató irodalomnak,
Musso pedig számomra izgalmasan pendítette meg ezt a húrt. A másik a
szomszédfiú karaktere, aki tulajdonképpen a semmiből jelenik meg és nagyjából
hasonló módon halványul is el a sztoriban, hiába próbál szegény
visszakapaszkodni a cselekményfolyamba. Ez a „sosem tudhatjuk ki és honnan
figyel minket”-vonal egyébként is jól illeszkedik a szerzői profilba. Az egyik
legnagyobb kedvencem – még a történet elejéről – az az okfejtés, mikor Mathias
azt veszi sorra, mennyire meghatározó (többek között a sajtó szemszögéből),
hogy egy művész (mint Louise anyja, aki nagy elismertségnek örvendett) kivel
hal meg egy napon. A társadalmi emlékezet valahogy nem viseli el két
meghatározó személyiség halálát…De vissza a „döcögős de” problematikájának lezárásához:
az Angélique nem tartozik a szerző legrosszabb könyvei közé, de a legerősebbek
közé sem sorolnám. A karakterei kissé sematikusak, nem igazán kiforrottak.
Leginkább történnek velük a dolgok, minthogy ők alakítanák őket, közben meg
valahogy mégis haladnak a nyomozással – s Angélique is mintha végig nyugalomban
érezhetné magát terve megvalósítása ügyében. Szerintem mindhárom karakterben
több lehetőség rejlett, így számomra nagyon hiányzott valami
megmagyarázhatatlan plusz ahhoz, hogy ne érezzem „megúszósnak” a történetet. A
szerző kedvelői szerintem nagyrészt szeretni fogják ezt a könyvet is, de ha
most ismerkednél a francia szerző világával, nem biztos, hogy ez a választás a
legjobb.
Blogturné Klub
Guillaume
Musso életművéből a Park Kiadó ezúttal a szerző legeslegújabb alkotását hozta
el számunkra magyar nyelven. Az Angélique-ben ráadásul már a COVID-19 járvány
is megjelenik, sőt, fontos részét képezi a történetnek. Kövesd végig a turnét,
ha kíváncsi vagy, mit gondolunk a kötetről. És ne feledd, egy példányt ki is
sorsolunk a végén!
A turné állomásai
10.30.
Readinspo
11.01.
Könyv és más
11.03.
Szembetűnő
Nyereményjáték
Guillaume
Musso ezen könyve többnyire Párizsban játszódik. Játékunkban is olyan
könyvekből hoztunk idézeteket, melyeknek fontos helyszíne a francia főváros. A
feladatotok, hogy kitaláljátok az adott regény címét, és megírjátok nekünk azt
a Rafflecopter megfelelő sorában.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
„Az
ember néha azért indul el, hogy valahová megérkezzen. Néha viszont csak
elindul, hogy menjen és menjen, amíg a köd kitisztul, a kétségbeesés elcsitul,
vagy a csírázó gondolatot sikerül végiggondolni.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése