2017 februárjában jelent meg az Athenaeum gondozásában és Bayer Antal fordításában Beck Weathers és Stephen G. Machaud Túléltem az Everestet c. életrajzi ihletésű könyve. A történet Beck túlélését, a családjával való kapcsolatát mutatja be, érzésem szerint mégis kicsit túlmutat önmagán. Gondolatébresztő történet!
Beck Weathers-Stephen G. Michaud: Túléltem az Everestet
Athenaeum, 2017, 336 oldal
Fordította: Bayer Antal
Sokféle
aspektusból lehetne értékelni ezt a könyvet. A bejegyzésem szólhatna a
természet mindent alárendelő hatalmáról. Igen, ez kézenfekvő lenne. De az az
igazság, hogy ahhoz, hogy megérezzük környezetünk hatalmasságát, nem kell
"házhoz menni", általában ez pont fordítva történik. Ott van minden
megáradó folyóban, a kíméletlen viharban, ahogy betör a víz az otthonokba, a
hóviharban, a jégben, a klímaváltozásban. Tombol,
 |
| Forrás |
A
hegymászás, a magasság, a Mount Everest meghódítása, illetve inkább az
expedíciókról való tudósítások mindig kettős érzéseket keltenek bennem.
Egyrészt, nyilván elismerésre méltó, hogy a kitartó erőfeszítés milyen (szó
szerinti) magasságokig hajthatja az embert. Másrészt, akaratlanul is a
gondolataimba férkőzik a "de milyen áron?" kérdés. Persze,
szenvedélyek kapcsán értelmetlen ez a felvetés. A szenvedély
megmagyarázhatatlan.
 |
| Beck Weathers |
Mégis,
mire gondolok az expedíciókkal kapcsolatban? Elsősorban nem annak anyagi
vonzataira, bár sejtésem szerint, ez sem elhanyagolandó. Nem is arra a sok
hulladékra, amit egy ilyen vállalkozás a hegyen maga után hagyhat, jóval inkább
az emberi életre. S - még egy csavar - nem is kizárólag a hegymászó életére. A
családéra. A gyerekekére. A feleségre (merthogy általánosságban azt talán nem
vitatható, hogy inkább a férfiak emelik szenvedélyükké a magasságok
meghódítását). Lehet, hogy rosszul gondolom, viszont ezek a feleségek és
gyerekek - úgy tűnik - mellékvágányon vannak egy "felsőbb,
magasztosabb" cél mellett/alatt. A család folyamatosan nélkülözi az apát -
aki ha épp nem az akklimatizálódás hosszú időszakát tölti, akkor éppen küzd a
csúcs eléréséért, akár az életét is kockáztatva. Elképzelhetetlen az a stressz,
ami a hozzátartozókra nehezedik.
 |
| 1996-ban |
Régóta szerettem volna olyan könyvet
olvasni, ahol nem csupán a hegymászó/túlélő szempontja érvényesül, hanem a
hozzátartozóké is. A Túléltem az Everestet pedig pont ilyen. A feleség
szempontja a kötet elején csak semmiből felbukkanó kommentként van jelen,
viszont a könyv második harmadától egyre erőteljesebben és hosszabban szólal
meg, ami hihetetlenül jó kontrasztot, külön színezetet biztosít a hegymászás
szenvedélyének megértéséhez, illetve háttéréhez. Mindezekkel együtt, a kötet
felépítése kicsit meglepett, és még olvasás után is sokat gondolkoztam azon,
hogy szerkezetileg mennyire sikerült bevállalósra összerakni a visszaemlékezést. A fordított
elbeszélést ugyanis kezdetben nem igazán láttam jó ötletnek. A kötet rögtön az
események közepébe vág, és egy félig tragikus, félig csodával határos
végkimenetelű expedícióba csöppenünk. Talán nem tévedek nagyot, ha az olvasók
döntő többsége pont emiatt veszi kezébe a könyvet. A túlélés története, a
feleség mindent és mindenkit megmozgató küzdelme férje megmentéséért, a már
félig holt hegymászóra rátaláló csoport közönye egészen megrázó és
hátborzongató. Ebből az egységből kerekedik ki a "tényfeltáró"
visszaemlékezés, aminél adott esetben az olvasó csatornát vált (értsd: becsukja
a könyvet). Bár szerintem ez nagy hiba volna, hiszen egy olyan utazásban lehet
részünk, ami érzésem szerint igazából a túlélés története.
Hogy kinek mi hoz fordulópontot az
életében? Ki minek a hatására veszi észre, hogy a boldogságot nem kell
keresnie, mert az ott van az orra előtt? Vajon tényleg minél messzebb kell
mennünk, minél jobban kell feszegetnünk a létezés határát, hogy ráláthassunk
arra? Megannyi kérdés, sokféle válaszlehetőség és nézőpont, tanulságos
visszaemlékezések. Emiatt volt számomra igazán érdemes ezt a könyvet elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése