A Park Könyvkiadó gondozásában már magyarul is olvasható Donna Tartt nagy nemzetközi sikereket elért regénye, Az Aranypinty. Miután a kiadó jóvoltából már megjelenés előtt beleolvashattam a történetbe, kíváncsi voltam, mit tartogat a sanyarú sorsú Theo élete.
Donna Tartt: Az Aranypinty
Eredeti megjelenés: 2014.
Hazai megjelenés: 2016.
Kiadó: Park Könyvkiadó
Fordította: Kada Júlia
Téma, műfaj: kortárs regény
Terjedelem: 798 oldal
Csillagérték: 7
Fülszöveg:
„Olvastad már az Aranypintyet?” – koktélpartik és baráti beszélgetések
visszatérő kérdése volt ez a könyv megjelenése idején Amerikában. Tizenkét év
hallgatás után jelentkezett új könyvvel az amerikai kortárs irodalom egyik
legtitokzatosabb ikonikus figurája, és bebizonyította, hogy megérte a
várakozást. A könyv páratlan módon rögtön a második helyen nyitott a The
New York Times bestsellerlistáján, majd hamarosan első lett, és 40 héten át
szerepelt a tíz legolvasottabb könyv között. A kritikusok Az év könyvének
választották, és 2014-ben elnyerte a Pulitzer-díjat. Ezzel egy időben megkezdte
hódító útját a nemzetközi színtéren is: Finnországban, Franciaországban,
Németországban és Olaszországban is bestseller lett, és eddig több mint 30
nyelvre adták el a jogokat, a megfilmesítésért pedig a legnagyobb hollywoodi
stúdiók versengtek egymással.
Alapvetően 500-600 oldal környékére lőném be az ingerküszöböm, ami egy regény terjedelmét illeti. Ez alól minden esetben kivételt képez, ha nagy kedvencemről van szó, vagy egy olyan klasszikusról, amiről úgy érzem, muszáj elolvasnom. Donna Tartt - már csak abból kifolyólag, hogy eddig nem hallottam róla - se nem kedvencem, sem nem klasszikus, Az Aranypinty pedig 798 oldal. Hogy is van ez? Miért kezdtem bele egy ismeretlen szerző terjedelmes könyvébe, mikor helyette akár három másikkal is megismerkedhettem volna?
A Park Könyvkiadó jóvoltából még megjelenés előtt beleolvashattam a kötetbe. Az első száz oldalon megismertem egy kisfiút, Theót, akit édesanyja egyedül nevel. Látszólag semmi érdekes nem történik a gyerekkel - igazából nem csak látszólag: ezt tessék szó szerint érteni: vele tényleg nem történik semmi -, éli a szürke hétköznapokat. Az eseménytelenség kevéssé zavart (pedig alapvetően nem bírom, ha az idő toporog), viszont az elbeszélés, maga az elbeszélői hangnem megfogott. No meg persze az is, hogy a századik oldalhoz közeledve kezdett kirajzolódni egy cselekményszál is (hiába, azért elsősorban még mindig ez vonz), így úgy döntöttem, érdemes lehet ráfordítani a maradék 698 oldalra is az időt és a figyelmet. Az említett cselekményszál kiindulópontjaként Theo életében hatalmas változás következik be. Bár csodával határos módon túlél egy tragédiát, anyja azonban meghal. A kisfiú ezután kis ideig még apjával is él, később egy jómódú család fogadja örökbe. Innentől kezdve pedig számomra hatalmas szakadék keletkezett: egyrészt már kezdtem megkedvelni a borzasztóan lassú elbeszélői stílust, másrészt viszont a karakterek és élethelyzetek nagyon idegennek hatottak számomra. Theo nagyon fiatalon tapasztalja meg az élet sötét és legmélyebb bugyrait, olyan dolgokat, amikkel egy korabeli gyereknek még nem szabadna találkoznia. A lassú hömpölygésnek köszönhetően, ezt az olvasó nagyon is átérezheti. Rám ez kifejezetten rosszul hatott, sokszor akartam félbehagyni a történetet. Nálam ez így működik: még akkor is, ha a regény alapvetően jól szerkesztett, nem tudom értékelni az irodalmi nagyságot, ha a történet maga visszataszító számomra. Theót az első pillanattól kezdve kedveltem, viszont az események hatására, a kis festményhez való görcsös és mindenen átgázoló ragaszkodása kissé távol vitte tőlem.
Az Aranypinty végül egy olyan világba vitt, amire az első benyomásaim alapján nem is számítottam. Úgy saccolom, hogy a könyv vagy nagyon fog tetszeni az olvasónak, vagy inkább közömbös lesz számára. A kötet megkomponálásának értéke és maga a történet, a karakterek között nálam mély szakadék húzódik, ami viszonylag ritkán fordul elő - ebből a szempontból engem nem szippantott be magába. A hűvös távolságtartás jellemzi a kapcsolatomat a vaskos kötettel, amit a hátsó borítón megjelenő szerzői portré számomra nagyon jól jelenít meg.
Az Aranypinty elsősorban azok számára lehet élvezetes olvasmány, akik kedvelik a lassú folyású cselekményeket, a sötét bugyrokban való hosszabb időzést, akiket első pillanatban megfognak és magával rántanak a sorok. Nekem leginkább egy érdekes kirándulás volt, várom a filmet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése