Agnés Ledig: Egy lépés a boldogság

Egy lépés a boldogság. Jól hangzik, nem? Főleg, ha tényleg csak ennyi hiányzik. De merre is van az az egy lépés? Idén tavasszal jelent meg Agnés Ledig Egy lépés a boldogság c. regénye a Park Könyvkiadó gondozásában. A cím mellett a nyugalom és viharvárás fura elegyét sugárzó borító is felhívta magára a figyelmem...

Agnés Ledig: Egy lépés a boldogság

Park Könyvkiadó, 2016, 332 oldal

Fordította: Pacskovszky Zsolt

Csillagérték: 6

Hiszel abban, hogy bizonyos emberek pont jókor, és a legkevésbé sem véletlenül lépnek az életedbe? Hiszed, hogy minden találkozásnak, beszélgetésnek lehet jelentősége, üzenete számodra? Én nem hiszek a véletlenekben, és tudom, hogy minden okkal történik. A kis puzzle-darabkák azonban olykor csak hosszú idő múltán kerülnek napfényre, és még így is hosszabb-rövidebb intervallum is eltelhet addig, míg kirakjuk a teljes képet. Az Egy lépés a boldogság egy könyves iskolapéldája volt fenti gondolatmenetemnek.

"Ha a túlélés a cél, az ember félresöpri a nagy eszményeket, 

amiket kislány korában fabrikált magának. 

És nagyokat nyel, hallgat, nem szól közbe, némán tűr."

Néha magam is úgy lépek a kasszához, hogy próbálom felvidítani a pénztárosokat. Néha a pénztáros igyekszik felvidítani engem. A legjobb persze, mikor mindketten vidámak vagyunk. Nehéz a mindennapok szürkesége, de azt hiszem, egy kedves mosolyt sosem szabad visszautasítani. Nem mindenki nyitott rá. Paulnak sincs épp könnyű dolga, mikor Julie kasszájához lép, hogy kifizesse a választott árukat. Egyikük sem sejti, hogy a szokásos, felszínesnek induló beszélgetés végül mindkettejük sorsát gyökeresen megváltoztatja. A fiatal anya egyedül neveli gyermekét, szerény körülmények között. Hogy miért gondolta - az épp elvált - Paul, hogy fel kell karolnia a lányt? Valamiféle hátsó szándéka lehet? És mit szól mindehhez felnőtt - orvos - fia? Paul Julie szabadkozása és Jerome határozott ellenállása ellenére is meghívja a nőt és fiát, Lulut egy tengerparti nyaralásra. Kezdetben mindkét oldal feszeng, végül egy élményekkel teli nyaralás után, vidáman indul haza a kis csapat. De ezen az úton minden megváltozik...

„Az élet óhatatlanul visszatér a rendes kerékvágásba, a mindennapok megszokottságába.

Talán nem is baj. Néha van ebben valami megnyugtató.”

Vajon ki táplál gyengéd érzelmeket Julie iránt? Léteznek-e önzetlen jó cselekedetek világunkban, létezik-e barátság férfi és nő között? Agnés Ledig regénye nagyon sokrétű, és sok esetben egyáltalán nem kiszámítható. Ez tulajdonképpen kihívás elé is állítja az olvasót: Gyakran vettem észre, hogy én már rég összekombináltam két szereplő életét, vagy azon gondolkozom, ki kivel jön majd össze, az írónő meg fityiszt mutatva tök más irányba terelgette az adott karakter életét. S a legnagyszerűbb, hogy visszagondolva, általában neki volt igaza. Fontos tehát félretenni a romantikusok világából már megszokott sallangokat, mert nem minden esetben jönnek be. Ledig nem a hagyományos paneleket ácsolja össze, hanem valami életszerűbbet próbál alkotni. Az életszerűbbe pedig sajnos a fájdalmak is beletartoznak. A kötet egy személyes tragédiát is feldolgoz, a gyermek elvesztésének tragédiáját. Főszereplőnk, Julie nem csupán az anyaságot tapasztalja meg már nagyon fiatalon, de a gyermek elvesztését is. A rá nehezedő súlyok az őt körülvevők segítségének köszönhetően nem nyomják össze a nőt. S ekkor kezd kikristályosodni, miért is volt a történet kezdő szakasza fontos intermezzo a regény szempontjából.

„Múlik és beforrasztja a sebeket az idő.

Zsibong és kibogozza a csomókat az élet.

Az izzó parázs csöndesen pislákol a vastag, hideg és szürke hamukupac alatt. Aztán egy nap elég egy aprócska fuvallat, néhány gally, és a tűz feléled.”

Összességében a borító alapján nem egészen ilyen történetre számítottam. Sőt, néha még olvasás közben is megviccelt a szerző. Nem mindig mókás értelemben, persze. Az első fejezetek alapján izgalmasabb, inkább motivációsabb jellegű romantikussal számoltam. Ezt végül csak kaptam meg, ugyanis arányait tekintve ez a jelleg a történet harmadik harmadára korlátozódott. A szereplőkkel való kapcsolatom viszont pont fordítva alakult: a kötet elején közel éreztem magamhoz őket, aztán az oldalak előrehaladtával egyre távolabbá kerültek. Talán emiatt nem sikerült a könyvnek elérni nálam az igazi áttörést, a mondanivaló ellenére nem okozott katarzist. Bár rengeteg jó gondolattal találkoztam, az elbeszélést sokszor túl terjengősnek és vontatottnak találtam, érdemes lett volna faragni az oldalszámból és gördülékenyebb stílusban alkotni - persze, ezek az apróságok lehetnek fordítói hibák is, noha elsősorban nem ebben látom a problémát.

„És ha az ember kibír egy ilyen örvényt, abból erősebben kerül ki.

Érzékenyebben is.

Paradox módon.

Ami történt, fáj, de tartást ad.

Ellenállóvá válunk.

Teherbíróbbá.

Legalább annyi időre, amíg el nem jutunk a nagy kő mögötti védett zugba, a biztonságba, ahol újra levegőt vehetünk.

Az újabb örvények előtt.

Mert ilyen az élet.

A való élet.”