Csáki Judit, Alföldi Róbert: Magánügy

Az Alföldi színháza című riportkönyv sikere után, 2015 őszén újabb könyv jelent meg Csáki Judit és Alföldi Róbert tollából a Libri Könyvkiadó gondozásában. Ezúttal azonban nem a színház, és még csak nem is Alföldi állt a fókuszban.

Alföldi Róbert, Csáki Judit: Magánügy

Libri Könyvkiadó, 2015, 240 oldal

Csillagérték: 9

Hol ér véget a magánügy? Hol kezdődik a közügy? Egyáltalán miből lehet közügy? És mindez hogy hat a magánügyre? A magánügy kihat a közügyre? Csak az nyilváníthat véleményt közügyi kérdésekben, aki tisztában van az adott közügyet közvetlenül ellátó magánügyeivel? Ki miben kompetens? Kell-e kompetensnek lennem bármiben, hogy bármilyen közügybe beleszólhassak? Tehetek a közért a saját kis környezetemben? Találhatok segítő szándékra? Hol tart ma hazánkban a civil összefogás, a civil kezdeményezés? Szerintem, bár talán elsőre furán hatnak, ezekre a kérdésekre egyáltalán nem könnyű megadni a választ.

Manapság mindenki beleszólhat mindenbe, függetlenül attól, hogy érdekli-e a másik magánügye vagy sem. És függetlenül attól, hogy segítő szándékkal lép fel, vagy csak simán kötekedik. Vagy ez már nem is beleszólás, hanem beszólás? Ha a kommentek és kommentelők világára (kultúrájára?) gondolunk, inkább ez utóbbit tartanám valószínűbbnek. Az elmúlt hetekben kicsit beleástam magam a közösségi oldalak véleményvezéreinek megnyilvánulásaiba. „Szerencsére” volt téma bőven...

„- Balkezes vagyok.

- Magánügy.

- Az egész világ a jobbkezeseknek van berendezve: lásd kés, olló, forgóajtó, konzervnyitó - sorolhatnám.

- Akkor kicsit közügy.

- Amennyiben?

- Legyen mindenből a balkezeseknek is.”

A szerzőpáros

Mégpedig megosztó. Az aktuális megosztó témák között egészen biztosan helyet kap a mutyizás, a menekültkérdés, a melegekhez való viszony, az oktatás helyzete, a rasszizmus, de itt említhetjük a feminizmus, a "női princípium" kérdéskörét is. Mindenkinek mindenről van saját véleménye. Illetve, tegyük fel, hogy van. Ki hangoztatja, ki magában tartja, ki uszít egyik-másik álláspont ellen/mellett, ki dobálja a másik oldalt (ha kell, ha nem), és van, aki megpróbál utánajárni a dolgoknak (talán ők vannak a legkevesebben). A vélemények pedig folynak. Sokszor mindenféle háttérismeret nélkül, a saját frusztráció levezetése érdekében. A tenni akarás, vagy az építő jellegű kritikák, javaslatok látszatának legcsekélyebb jele nélkül. De tényleg nincs senki, aki más perspektívát mutatna egy-egy ügyben? Vagy nem is vagyunk nyitottak erre? Elveszett az empátia?

„Ja, és kibeszélni mindenkit, irigynek lenni, azt a hülye is tud, az a legkönnyebb.

A nehéz: eljuttatni az embereket oda, hogy igényük legyen egy jobb életre.”

Csáki Judit

Csáki Judit és Alföldi Róbert tavaly ősszel megjelent kötete kicsit erre cáfol rá. Lehet, hogy nem is kicsit. Nem mindenki ül ugyanis a babérjain, nem mindenki zárkózik el attól, hogy a problémáit, melyek talán (nem is csak talán) a közt is érinthetik, saját tapasztalatai alapján bemutassa. Hogy új irányt, példát mutasson, akár csak a saját közegében. Lépésről lépésre. A Magánügy öt ilyen, ahogy fentebb is írtam: megosztó témát jár körbe, illetve villant fel egy-egy riportalany segítségével. Nem híresek, nem írnak róluk naponta a lapok. Legalábbis név szerint. Ők azok a magánemberek, akik arctalanul a közügyek részei. Az oktatásé, a vállalkozásé, az integrációé, a tudományé. Ők mesélnek a könyv szerzőinek, Alföldi Róbertnek és Csáki Juditnak. A szerzők pedig kíváncsiak, kérdeznek, majd összegeznek. Nem minden történet zárul boldog befejezéssel. Tény. Nem minden problémakör megoldása várható egy-két napon belül. Tény. Mégis, valahogy roppant tanulságos beszélgetések ezek, melyekből azok is tanulhatnak, akiket közvetlenül nem is érint egy-egy téma. Mert közvetetten minden magánügy a közügy része. Nemde? A témák és a riportalanyok kiválasztása nagyon változatosra sikerült, mint ahogy az elkészült interjúk milyensége is. Tetszett, hogy nagyon életszerű volt az egész - például sok esetben egészen úgy éreztem, hogy magam is ott ülök a beszélgetés közelében. Látom és érzékelem a reakciókat. Mindezekkel együtt persze volt olyan interjú, ami talán kicsit jobban megragadott. Különösen a tanári (élet)pálya(modell)ról szóló fejezet felett tértem kicsit nehezen  napirendre. Mindehhez kétségtelenül az is hozzájárult, hogy a könyv olvasásakor épp a tanári szakdolgozati portfóliómat állítottam össze, és ekkor kezdtem picit jobban belelátni az iskolák "valódi" mindennapjaiba.

„Hirtelen nem tudok olyan kérdést elképzelni, amire ne válaszolnék.

Mert, ha egyre nem, akkor a többire minek?”

Alföldi Róbert

Ami ezek mellett pedig szintén nagyon tetszett, a fejezeteket lezáró kommentár. A külsős vélemények, cikkek, részletek megosztása, de kiváltképp, mikor a szerzőpáros vitatta meg az interjú tanulságait. Ez a kis "pletyi" még inkább olvasóbaráttá, életszerűvé és őszintévé varázsolta számomra az adott fejezetben olvasottakat. Vitathatatlan, hogy kritikusan szemlélték a saját riporteri szerepüket, és ami szintén megragadott, hogy a már a beszélgetések közben érzékelt álláspontok, az esetleges elvarratlan szálak is kifejtésre kerültek itt. Összességében tehát nagyon élvezetes volt végigturnézni az országot Csáki Judit és Alföldi Róbert társaságában, ezúton is köszönet a riportalanyoknak. Kicsit úgy érzem, tényleg tehetünk valamit. Mi. A magunk módján. Saját magunkért. A körülöttünk élőkért. És ez jó.