A József Attila-kultusz létezik, s ennek vitathatatlan darabkája Szántó Judit naplója és visszaemlékezése. A két szöveget a Petőfi Irodalmi Múzeum 1986-ban jelentette meg, ezzel ismerkedtem meg egy január eleji napon.
Megjelenés: 1986.
Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum/Múzsa
Téma, műfaj: életrajzi, költészet
Oldalszám: 220 oldal
Csillagérték: 5
Fülszöveg:
„Judit szerette Attilát és
szerette a verseket. Dolgozott, robotolt, verekedett Attiláért, de kopott retiküljében
hordta volt férjének fényképét. Néha megmutatta: Nézd, milyen szép férfi.
Milyen intelligens homloka van. Milyen szája…
Attila túlfűtött heve égig
lobogott. Szerelmes csodálattal csüngött asszonyán. Judit tudta, hogy Attila
nagy költő. És azt akarta, hogy nagyon nagy költő legyen. Mindent megtett érte.
Kilincselt szerkesztőségekben. Sírt és könyörgött. Elhelyezte verseit, szóba
állt gyűlölt emberekkel. Egész nap dolgozott, s munkája után otthon mosott és
vasalt, hogy tiszta inge legyen másnap Attilának.”(JÓZSEF JOLÁN, 1940)
Eredetileg nem terveztem bejegyzést írni erről a könyvről. Bár, ez így nem teljesen igaz. Azzal a szándékkal emeltem le a polcról a kötetet, ami csaknem két éve hevert ott olvasatlanul, hogy Szántó Judit születésnapjának évfordulóján posztoljak róla. Aztán rájöttem, hogy egyrészt ez a napló és visszaemlékezés kevésbé azt az időszakot mutatja be, mikor Szántó Judit József Attilával élt, ráadásul sokkal mélyebb és lehangolóbb, mint arra előzetesen számítottam. Aztán végül arra jutottam, hogy bár nem túl hosszan, a teljességre a legkevésbé sem törekedve azért néhány gondolatot mégis megosztok az olvasottakkal kapcsolatban.
Rögtön az elején leszögezném, hogy nem szerettem olvasni a könyvet. Nagyon nem. A bevezető gondolatokkal való megismerkedés épp annyira tett jót az élménynek, mint amekkorát ártott. Sztereotípiákat állított fel a fejemben, megmondta előre, miről fogok olvasni, ami elsősorban az előszó szerzőjének túlságosan is elfogult és szubjektív értékítéletének tudható be. De tulajdonképpen, kár lenne mást hibáztatni. Amilyen jó kedvvel ugrottam a könyvbe, annál lehangoltabban szálltam ki belőle. Nem valami happy endes sztorira vártam, persze.
A napló József Attila halála után nyílt, s bár a műfajnak megfelelő formátumban íródott, az eleje mégis visszaemlékezés, ezáltal picit kötelező-körösnek tűnik számomra. A fájdalom, a ború vezeti a sorokat, mind a múltra, mind a jövőre tekintve. A visszaemlékezés-jelleg az egész naplót átszövi, imitt-amott felbukkanó kifakadásokkal, mentegetőzéssel a múltban történtekre. Mindeközben Szántó Judit lánya eltűnik orosz földön, mikor meglátogatja apját. Egy anya, aki hosszú hónapokig nem kap semmiféle információt gyermeke hollétéről, a történelem egy békésnek legkevésbé sem nevezhető korszakában - talán mondanom sem kell, a kétségbeesés állandóan jelen van mindaddig, míg Éva nem tudat magáról. Valahogy úgy éreztem, a pokol sokkal állandóbb szerepet töltött be József Attila egykori élettársának életében, mint a Menny. És - az előszónak köszönhetően - nem tudtam eldönteni, hogy mindez egy mutatni vágyott arc - a szenvedő alany arca, avagy a szomorú valóság. Elsősorban amiatt (is) merült ez fel bennem egyébként, mert emlékszem, hogy Gyarmati Fanni naplójában valahogy egész másképp láttam Szántó Juditot. Persze, persze, a szubjektivitás...
A visszaemlékezés sok esetben tartalmazta ugyanazt, mint a napló bevezetője. Itt már jobban prioritást élvez Szántó Judit és József Attila kapcsolata. A leírások azt tükrözték számomra, hogy a pár valójában és a klasszikus értelemben sosem volt igazi pár. Egymás mellett éltek, Judit igyekezett mindent megtenni a költőért, de mintha mindezt nem szerelemből, inkább valamiféle kötelességből, illetve misszióból tette volna. És fordítva: József Attila sem szerelemes hősként tűnik fel. (Persze, ki vagyok én, hogy ezt megítéljem...)
Mindenesetre (az előző gondolatmenetnek talán valamelyest ellent mondva), ami számomra az egyik legmegrendítőbb beszámoló volt, mikor József Attila megmutatta a kórházban Juditnak az Óda című költeményét (ami a magyar szerelemi líra egyik legszebbje számomra), majd közölte a nővel: nem hozzád írtam. Ezt valahogy nagyon kegyetlennek éreztem. Még akkor is, ha akkor már nem voltak együtt. Még akkor is, ha József Attila kórházban volt. Még akkor is, ha feltételezzük: tényleg olyan volt e két ember kapcsolata, mint azt fentebb írtam. Ez igazából elég nagy katarzis volt. Mert, persze, hogy nem hozzá írta. De akkor is.
A könyv közben (no, meg utána) rájöttem, hogy nem szabad csak úgy, unaloműzésként belecsapni Szántó Judit soraiba. Ehhez a könyvhöz kell a ráhangolódás. Vagy úgy járunk, mint ahogy én is. Rossz érzéssel nyitjuk ki folytatásra a könyvet, és tulajdonképpen nem akarjuk elolvasni. Az előszóval bőven elég a könyv elolvasás után foglalkozni, mert szerintem nagyon irányított - bár kétségtelen, egészen szkeptikussá tett az olvasottakkal kapcsolatban, és ezáltal talán több dologgal kapcsolatban is kérdések merültek fel bennem. Szántó Judit számomra szilárd jellemként tűnt fel. Talán, túlságosan is szilárdként. A párt és az eszme megrendíthetetlen képviselőjeként. Erre a könyvre mindenképp vissza fogok térni, egy ennél sokkal inkább "József Attilás időszakomban" - mert azt hiszem, Szántó Judit egyénisége elég érdekes és összetett ahhoz, hogy picit bővebben foglalkozzam vele. Bízom benne, hogy erre mielőbb sort is keríthetek.
Eredetileg nem terveztem bejegyzést írni erről a könyvről. Bár, ez így nem teljesen igaz. Azzal a szándékkal emeltem le a polcról a kötetet, ami csaknem két éve hevert ott olvasatlanul, hogy Szántó Judit születésnapjának évfordulóján posztoljak róla. Aztán rájöttem, hogy egyrészt ez a napló és visszaemlékezés kevésbé azt az időszakot mutatja be, mikor Szántó Judit József Attilával élt, ráadásul sokkal mélyebb és lehangolóbb, mint arra előzetesen számítottam. Aztán végül arra jutottam, hogy bár nem túl hosszan, a teljességre a legkevésbé sem törekedve azért néhány gondolatot mégis megosztok az olvasottakkal kapcsolatban.
"Elváltál tőlem másfél éve,
és sohsem éreztem, hogy elváltál.
Visszavártalak."
Rögtön az elején leszögezném, hogy nem szerettem olvasni a könyvet. Nagyon nem. A bevezető gondolatokkal való megismerkedés épp annyira tett jót az élménynek, mint amekkorát ártott. Sztereotípiákat állított fel a fejemben, megmondta előre, miről fogok olvasni, ami elsősorban az előszó szerzőjének túlságosan is elfogult és szubjektív értékítéletének tudható be. De tulajdonképpen, kár lenne mást hibáztatni. Amilyen jó kedvvel ugrottam a könyvbe, annál lehangoltabban szálltam ki belőle. Nem valami happy endes sztorira vártam, persze.
 |
| József Attila |
"Ha sok minden történik az emberrel és kívül a világban,
többet gondolkodik és nem ír."
A visszaemlékezés sok esetben tartalmazta ugyanazt, mint a napló bevezetője. Itt már jobban prioritást élvez Szántó Judit és József Attila kapcsolata. A leírások azt tükrözték számomra, hogy a pár valójában és a klasszikus értelemben sosem volt igazi pár. Egymás mellett éltek, Judit igyekezett mindent megtenni a költőért, de mintha mindezt nem szerelemből, inkább valamiféle kötelességből, illetve misszióból tette volna. És fordítva: József Attila sem szerelemes hősként tűnik fel. (Persze, ki vagyok én, hogy ezt megítéljem...)
 |
| Szántó Judit |
"Nem vagyok szentimentális, tudom, meg kell halni minden élőnek,
de én okosan szeretnék meghalni, mert élni szeretek."
A könyv közben (no, meg utána) rájöttem, hogy nem szabad csak úgy, unaloműzésként belecsapni Szántó Judit soraiba. Ehhez a könyvhöz kell a ráhangolódás. Vagy úgy járunk, mint ahogy én is. Rossz érzéssel nyitjuk ki folytatásra a könyvet, és tulajdonképpen nem akarjuk elolvasni. Az előszóval bőven elég a könyv elolvasás után foglalkozni, mert szerintem nagyon irányított - bár kétségtelen, egészen szkeptikussá tett az olvasottakkal kapcsolatban, és ezáltal talán több dologgal kapcsolatban is kérdések merültek fel bennem. Szántó Judit számomra szilárd jellemként tűnt fel. Talán, túlságosan is szilárdként. A párt és az eszme megrendíthetetlen képviselőjeként. Erre a könyvre mindenképp vissza fogok térni, egy ennél sokkal inkább "József Attilás időszakomban" - mert azt hiszem, Szántó Judit egyénisége elég érdekes és összetett ahhoz, hogy picit bővebben foglalkozzam vele. Bízom benne, hogy erre mielőbb sort is keríthetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése