"megszépült megint az életem..."

Hetek óta készülök, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Nem álltam neki sokszor, de gondolatban százszor lepörgettem magam előtt. Most mégsem tudom, hol is kezdjem. Hogy fogalmazzam meg mindazt a sok-sok mindent, ami az elmúlt hónapokban történt velem. Hogy mennyi tapasztalatot gyűjthettem, hogy valóra vált egy hatalmas álmom, hogy csodálatos embereket ismerhettem meg, hogy rengeteg szeretetet kaptam. Nem ez lesz életem legösszeszedettebb, legtárgyilagosabb bejegyzése...

Az idei ősszel beköszöntött a tanárképzés számomra legfontosabb féléve, s ha valamit köszönhetek az egyetemnek, akkor az minden bizonnyal az, hogy engedélyezte számomra, hogy a gyakorlati szemesztert abban a gimnáziumban végezhessem, ahová pontosan tíz évvel ezelőtt nyertem felvételt. Ahol megtaláltam önmagam. Ahol életem legboldogabb négy évét tölthettem. Ez a tény pedig amennyi könnyebbséget, pont ugyanannyi nehézséget is jelentett számomra. Úgy éreztem, itt kaphatom meg az igazi visszajelzést, a tanárok és a diákok részéről egyaránt, hogy hol is tartok. Másrészről pedig boldogsággal töltött el, hogy minden egyes nap, mikor belépek a kapun, nem a hat évvel ezelőtti emlékeimből építkezem, hanem újakat gyűjtök. Hogy megint része lehetek az iskola lüktető vérkeringésének. És hogy megpróbálhatok visszaadni valamit mindabból, amit kaptam - az érettségi óta is - az iskolától.

Szóval, elérkezett a szeptember, s én türelmetlenül vártam, mikor ismerhetem meg azokat az osztályokat, gyerekeket, ahol magyart/történelmet taníthatok. Néhány óra hospitálás után pedig hipp-hopp ott találtam magam a 9. E, a 10. D és a 11. A osztály katedráján (bár, ez enyhe túlzás, mivel az órák nagy részében nem a tanári asztal mögött bújtam meg), és rám szegeződött 32-35 szempár (ami - mint kiderült - elsőre azért elég félelmetes). Igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert a három osztály mindegyike más-más feladat elé állított, és én ezt roppantmód élveztem. Mindegyik társaság más volt, mégis mindenhol motiválható, gondolkodni és kérdezni merő gyerekekkel találkoztam, ami rám is nagyon jó hatást gyakorolt. No, és amiatt is szerencsésnek mondhatom magam, mert lehetőségem nyílt egy "igazi" hetet egyedül végigtanítani. Hihetetlen élmény volt így bemenni tizenkettedikes osztályhoz (valamiért mindig azt sugallták, hogy a végzős osztály a gyakornok mumusa...már tudom, hogy ez alaptalan, köszönet érte a 12. A-nak és a 12. D-nek), vagy épp megtapasztalni, hogy milyen egy másik tizedikes osztály (ezúton is elnézést a 10. E-től, hogy hetedik órában terheltem őket...de talán ők sem bánták meg). Nem különösebben kedvelem a váratlan helyzeteket (sőt!), de ezért a hétért rajongtam.

Az átai ház

Nem csupán körülöttem történtek meglepő dolgok, de magamon is sikerült megtapasztalni párat. Sosem gondoltam például, hogy valaha is ennyire fogom várni a hétfő reggeleket. Az a tudat azonban, hogy rögtön első órában a kilencedikesekkel találkozom, majd a tizedikesekkel és a tizenegyedikesekkel is, letörölhetetlen mosolyt csalt az arcomra. Hiába terveztem el első óra után, hogy megkomolyodom, és visszaveszek a lelkesedésből, még bőven maradt a nap (és a hét) további részére is. Imádtam a hétfőket! És nagyon hiányoznak! A hétfők, az osztályok, a gyerekek, a nyitottságuk. Vagy épp az a nap, amit a kilencedikesekkel Átán töltöttünk. Az egészen biztos örök emlék marad.

A gyakorlat alatt szárnyakat kaptam. A gyerekek adták nekem. S hogy mit még? Azt a tiszta őszinteséget, amivel annyira ritkán találkoztam az utóbbi években. Egy-egy elejtett félmondat, egy kedves gesztus, egy mosoly, egy jelentkezés, egy kérdés. Ami számomra tökéletesen beigazolódott e pár hét alatt, hogy a "mai gyerekek" igenis motiválhatók, sok szeretetre, figyelemre van szükségük, és minden percét megéri a velük töltött idő, mert rengeteget tanulhatunk tőlük. Nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattam velük, hogy egy picit megismerhettem őket.
A gyakorlat után kissé szárnyaszegetté váltam. Nehéz volt elképzelni, hogy nem láthatom őket "felnőni", nem találkozunk minden nap. Aztán azon kaptam magam, hogy megint ott vagyok az iskolában, beszélgetünk a szünetben, vagy épp csak odaintegetnek, ha meglátnak a folyosón. Tudom, hogy ott leszek az évnyitókon, az évzárókon, a farsangon, a szalagavatójukon és a ballagásukon. Ők az én "első osztályaim", és mindig szeretettel fogok rájuk gondolni, mert általuk találhattam ismét önmagamra (és egyszer majd sikerül könnyek nélkül is leírni ezt a mondatot).

Nem akarom túlidealizálni ezt az egészet, néhány hónap "kistanárság" nyilván nem összehasonlítható több év gyakorlatával, de számomra hatalmas élmény volt az idei ősz. Hálás vagyok a gyerekek, a mentoraim és a tanárok visszajelzéseiért. Olyan útravalót kaptam, amilyet álmomban sem reméltem. Nagyon köszönöm!