A General Press Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Jane Shemilt: Lányom című regénye. Ennek örömére a Blogturné Klub három bloggere mutatja be egy összetört édesanya fájdalmas nyomozását eltűnt lánya után. 2015. szeptember 14-től minden másnap egy-egy blogger teszi közzé véleményét a könyvről, illetve néhány, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is.
"Néha csak arról van szó, hogy meg kell találni azt a kis pluszinformációt, ami segít."
 |
Eredeti megjelenés: 2014.
Hazai megjelenés: 2015.
Kiadó: General Press Kiadó
Fordította: Szabó István
Téma, műfaj: családi, konfliktus
Megrendelhető: ITT
Oldalszám: 344 oldal
Csillagérték: 9
Fülszöveg:
Amikor a tizenöt éves Naomi az iskolai színjátszó kör előadása után nyomtalanul eltűnik, az édesanyja, Jenny rádöbben, talán nem is ismeri a lányát igazán...Egy évvel később még mindig nem bukkantak a kamasz lány nyomára. Az eltűnés napját követő sokk szétzilálja Jenny ideálisnak tűnő életét és családja széthullik. És bér a nyomok már kihűltek, az asszony számára a kutatás csak most kezdődik. Hiába telt el egy esztendő, szentül hiszi, hogy csak úgy bukkanhat a lányára, ha megtanul bízni benne, odafigyelni rá, visszapörgetve életük napjait. Válaszokat keres - és az igazságot, azt, amit eddig külön-külön éltek meg, de amit közösen, együtt megértve újra egymásra találhatnak. Vagy éppen az igazság lesz az, ami végleg elszakítja őket egymástól? Jane Shemilt regénye egyszerre fájdalmas és felemelő nyomozás, amely a szülői szeretet és oda nem figyelés minden rezdülését árnyaltan, szívszorítóan ábrázolja. Olyan utat jár be, amely megejtően emberi, ám minden nehézsége ellenére megbékélést hozó felismerést ígér.
Sokféle könyvet olvastam az elmúlt időszakban, sokféle szerzőtől, nagyjából ugyanannyi stílusban. Voltak kötetek, amikre vártam és vágytam, melyek megjelenése előtt visszaszámoltam a napokat, minden nap szorgalmasan lestem a postást, hátha aznap épp az a bizonyos könyv is a csomagban lapul majd. A Lányom nem ilyen volt. Persze, persze: nyilván valami megfogott a fülszövegében, tetszett a borító is. De nem éreztem azt a kapcsot, amit egy jónak ígérkező regény esetében általában szoktam. Mekkorát tévedtem...
 |
| Forrás |
Nem gondolom, hogy család és karrier nem férnek meg egy életben, a mindennapokban. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy mindenki képes arra, hogy mindkét téren - legalábbis a tőle telhető - maximumot kihozza magából. A kérdés ilyenkor leginkább az: melyiket válasszam, melyikre szenteljek nagyobb figyelmet? Bár, érzésem szerint három gyerek mellett ez a kérdés nagyjából értelmét veszti. Nem mindenki számára. Ha ékes példát szeretnénk találni, ne keressünk tovább! Itt van nekünk Jenny, a tökéletes családanya, aki hivatásában is példaértékű. Jenny állítása szerint, férjével - a szintén orvos Teddel - szabad szellemben, hatalmas mozgásteret biztosítva nevelik gyermekeiket (igen, ilyen választékosan is megfogalmazhatjuk a nemtörődömséget).
"Ha bárki megkérdezte volna, azt mondom, hogy Naomi boldog volt, mint ahogy mi is Teddel. Azt mondtam volna, az egész család tökéletesen boldog volt."
De minden látszat leomlik egyszer. Nem hazudhatunk a világnak, a környezetünkben élőknek, a szeretteinknek, sőt, önmagunknak sem a végtelenségig! Jane Shemilt roppant érzékletesen vázolja olvasójának az apró "bakikat", finom utalásokat téve arra, hogy talán mégsem minden olyan csillogó és álomszerű, mint azt az elbeszélőtől megtudjuk. Sem a kórházban. Sem otthon.
Érdekes és izgalmas felismerés ez, mert az eseményeket tulajdonképpen Jenny szemén keresztül láthatjuk, belülről ismerkedünk meg a szereplőkkel és a cselekménnyel, mégis kívülről látjuk azokat. Az olvasó érzi és tudja, amire az elbeszélő még rá sem ébredt. És ez a kettősség uralkodott végig bennem. Nem, tényleg nem kedveltem a szereplőket, egoistának, érzéketlennek és sznobnak találtam őket, akiket csak egy olyan látszat tart össze, amiért - úgy gondolják - semmit sem kell tenniük.
A család látszata. A tökéletes család látszata, amivel dicsekedni és villogni lehet. Mindeközben nem ismerik egymást, sem önmagukat. A gyerekek között talán némi bajtársiasság felfedezhető, de különösebb és valódi érzelmi kötelékre ne számítsunk. Kritizálom, kritizálom...de nagyon szerettem olvasni.
Érdekes és izgalmas felismerés ez, mert az eseményeket tulajdonképpen Jenny szemén keresztül láthatjuk, belülről ismerkedünk meg a szereplőkkel és a cselekménnyel, mégis kívülről látjuk azokat. Az olvasó érzi és tudja, amire az elbeszélő még rá sem ébredt. És ez a kettősség uralkodott végig bennem. Nem, tényleg nem kedveltem a szereplőket, egoistának, érzéketlennek és sznobnak találtam őket, akiket csak egy olyan látszat tart össze, amiért - úgy gondolják - semmit sem kell tenniük.
 |
| Forrás |
"A romantikus filmek happy enddel végződnek.
Az életben csak a történet eleje boldog, a vége soha.
De az is lehet, hogy semmi nem fejeződik be."
Az életben csak a történet eleje boldog, a vége soha.
De az is lehet, hogy semmi nem fejeződik be."
Persze, engem is megvezet. Miért ne tenné? Shemilt ott és olyan csavarokat sző a történetfolyamba, melyek totálisan váratlanul érnek, és gyakorlatilag csak a végén eszmélek fel: végig ezt a befejezést lebegtette előttem. Mégis: magával ragadott a történet, meg akartam találni Naomit (akit mellékesen: még csak nem is kedveltem), és nagyon szerettem volna, ha a család kap még egy esélyt a közös boldogságra. Egy olyan boldogságra, amiről tulajdonképpen nem is tudom, létezett-e egyáltalán az életükben valaha.
"Régebben mindig azon töprengtem, hogy vajon mi a jobb: ha megtudjuk a szomorú igazságot, vagy tovább reménykedünk.
Nem tudom eldönteni.
És talán nem is fontos."
A Lányom nem az a regény, melybe szívesen elképzelném magam mint szereplő. Az alaptörténetben vázolt életvitel közel sem hasonló ahhoz, melyben szívesen élnék. A szereplők pedig nem feltétlenül szimpatikusak, sőt! Mégis: szerettem olvasni a regény minden sorát. Elcsodálkozni a szereplők figyelmetlenségén. És elcsodálkozni a saját figyelmetlenségemen. Hatással volt rám. Imádtam a történetben megbúvó - és lassan kibontakozó csavarokat, az érzékletes és roppant finoman árnyalt cselekményábrázolást, az ugrándozó - mégis egésszé olvadó - idősíkokat. És imádtam értetlen és hitetlenkedő kifejezéssel az arcomon becsukni a könyvet: így nem lehet vége!
"A dolgok idővel felszínre kerülnek, nem?"
09.14. - Szembetűnő
09.16. - Zakkant olvas
09.18. - Kelly&Lupi olvas
Blogturné Klub
A turné állomásai
09.14. - Szembetűnő
09.16. - Zakkant olvas
09.18. - Kelly&Lupi olvas
Nyereményjáték
A regény egyik alappillére az egymásra való odafigyelés és az anya - lánya kapcsolat fontossága. Mi pedig ennek kapcsán megpróbáltunk híres édesanya - lánya párosokat keresni nektek. A feladatotok, hogy ezeket a párosokat kitaláljátok és a nevüket beírjátok a rafflecopter megfelelő mezőjébe. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.
Az édesanya amerikai színésznő, rendező, énekesnő és producer. 1968-ban kapta az első filmszerepét és egy évvel később A kaktusz virágában nyújtott teljesítményért Oscar-díjat kapott. Többek között az Óvakodj a törpétől, a Benjamin közlegény, a Vadmacskák, az Elvált nők klubja című filmekben láthattuk őt. A lánya szintén amerikai színésznő, rengeteg sikerfilmben láthattuk őt, többek között a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt, a Bolondok aranya, A csajok háborúja és a Glee - Sztárok leszünk filmekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése