A General Press Kiadó jóvoltából néhány napja már megtaláljuk a könyvesboltok polcain Mary Alice Monroe: Nyári emlékek című kötetét. Régen voltam ilyen izgatott fülszöveget olvasván, s alig vártam, hogy végre megismerhessem a Muir család történetét. Lássuk, beváltotta-e hozzáfűzött reményeit a trilógia első része...
Sorozat: Nyári emlékek (1)
Eredeti megjelenés: 2013.
Hazai megjelenés: 2015. július 13.
Kiadó: General Press Kiadó
Fordította: Kolláth Nóra
Megrendelhető: ITT
Téma, műfaj: családi, chick lit
Oldalszám: 400 oldal
Csillagérték: 9
Fülszöveg:
Marietta
Muir csodás tengerparti otthona, amelyet egykor gyerekzsivaj töltött meg,
mostanra némaságba burkolózott. Az idős asszonyt ritkán
látogatják
meg unokái, akik hajdan / régen / sok évvel
ezelőtt minden nyári vakációjukat
nála
töltötték.
Marietta ezt megelégelve meghívónak álcázott ultimátumot küld az
azóta már felnőtté lett három lánynak,
Dorának, Carsonnak és Harpernek, hogy nála
töltsék
a nyarat, és vele együtt ünnepeljék
az asszony nyolcvanadik születésnapját.
Nem titkolt szándéka, hogy a nyári
emlékeket megidézve megerősítse
a testvérek közötti,
korábban igen szoros köteléket.
Maga sem tudhatja azonban, hogy a terve miként sül
el: a három igencsak különböző
női
életút
fonala összefonható-e még,
vagy örökre szétfutnak
a világban. Mary Alice
Monroe szívmelengető és magával ragadó
trilógiájának
első kötetében Carsoné,
a szabad szellemű fotósé, a tenger szerelmeséé
a főszerep. Csak sodródik az árral,
nem találja a helyét a világban,
ezért kapóra jön
neki a nagyanyja meghívása. Kiderül
azonban, hogy még a meseszép dél-karolinai vidéken sem lelhet
megnyugvást a lelkét sanyargató démonoktól, mígnem egy vonzó férfi és egy
különleges barát segítségével újra fel nem fedezi a családi kötelékek, a
megbocsátás és a szeretet erejét, és rá nem talál önmagára.
"...a sötét és mélyen eltemetett tényeknek megvan
az a szokása,
hogy bármikor napvilágra kerülhetnek, és
életeket tehetnek tönkre."
Megszerzéstől számított nulla percen belül nekiláttam a könyvnek. Valahogy, talán a fülszöveg miatt is, nagy ígéret volt számomra ez a regény. És bevallom, olvasás közben sokáig úgy éreztem, ígéret is marad. Egy beváltatlan. A szereplőket nem kedveltem, modorosak, fenntartásokkal és előítéletekkel teliek voltak. Csak ők lehettek tökéletesek, minden más, ami egy picit is kilógott az általuk ideálisnak tartott világból, kritizálták és becsmérelték. Aztán történt valami. Ne kérdezd, mi...én sem tudom igazán, de attól a ponttól kezdve tudtam, hogy mégsem egy sablont olvasok, hanem pontosan azt, amire vágytam. Történt ugyanis, hogy a szereplők elkezdtek megnyílni, őszinték lenni, előítéleteiket sutba vetni (vagy legalábbis megpróbáltak túlkerekedni rajtuk), és megismerni a másikat. Mennyivel könnyebb a nyitott karaktereket kedvelni.
– A lánc hosszú, és ez majd megnyújtja az alakját –
mondta Marietta.
– Valóban nagydarab teremtés. Szüksége is lesz erre.
– Nem nagydarab, csak hagyja, hogy az alakja kiteljesedjen
– védte meg Marietta az unokáját.
– Nem akartam ezzel semmi rosszat mondani. Kedvelem
azokat a nőket, akiken van mit fogni. Nem úgy azokat
a véznákat, akiknek kiáll minden csontjuk.
A regény helyszíne: Sea Breeze |
Az alaptörténet szerint három lánytestvér (akiknek csak apjuk közös), egy nyarat töltenek özvegy nagyanyjuk tengerparti házában, mielőtt az visszavonulna egy otthonba. A nagyi, Marietta ötletének megvalósulása azonban korántsem zökkenőmentes. A lányok időtlen idők óta nem találkoztak, gyakorlatilag már alig ismerik egymást, s Mariettát sem látogatták hosszú ideje. Ráadásul mindhárom lány nehezen áll kötélnek, hogy kimozduljon komfortzónájából. (Leginkább akkor kerekedett ki a szemem, mikor Dora, a legidősebb, épp válófélben lévő és csak autista fiának élő nővér közölte, hogy a nagyi nem várhatja el, hogy évente egynél többször meglátogassák, hiszen csaknem 45 percnyi autóútra laknak egymástól.) Akárhányszor olvasok, látok hasonlót, mindig meglep, hogy emberek milyen közönyössé képesek válni saját családjukkal szemben. Mariettának nem volt hát könnyű dolga, hogy maradásra bírja unokáit. Felismerve a kissé reménytelennek tűnő helyzetet, előveszi kegyetlen énjét, s ultimátumot ad: amelyik lány nem marad vele egész nyáron, kitagadja az örökségből...
"Higgy nekem! Nem tudom, merre sodor majd az élet,
de a Jóisten sosem zár úgy be egy ajtót, hogy ne nyisson ki legalább egy ablakot helyette."
Carson hobbija a szörf |
A Nyári emlékek főszereplője Carson. A nővérek közül ő a középső, s annak köszönhetően, hogy ő érkezik meg elsőként a történet helyszínére, Sea Breeze-re, vele és életével ismerkedhetünk meg tüzetesebben. Carson kislányként egy ideig Mariettánál élt, miután anyja egy tűzvészben életét vesztette, s apja magára hagyta a kislányt. Ugyan a lány kívülről tökéletes szépség, belül nagy küzdelmeket vív. Munkahelyén felmondtak neki, és alkoholproblémája is egyre nagyobb hatást gyakorol mindennapjaira. Sea Breeze és a múlthoz való visszatérés egyfajta újrakezdési lehetőséget nyújt számára. Amellett ugyanis, hogy új barátokra és egy kis romantikára is szert tesz, szembe kell néznie a múltjában hosszú évek óta rejtőző sötét titkokkal. Carson története tökéletes elegye a romantikának, az útkeresésnek és a múlttal való szembenézésnek. A trilógia egy kedves kezdete annak, hogy figyelemmel kövessük három, talán kissé elveszett lélek egymásra találását.
"Ennél többet egyikünk sem tehetne, kedvesem. Felébredünk, megerősítjük az elhatározásunkat,
és felkelünk, hogy szembenézzünk mindazzal, amit az új nap hozhat.
Ha nem így tennénk, az ágyban maradnánk, és elvesztegetnénk az életünket."
...és mindezek mellett kirajzolódik egy nyolcvanéves, élete nagy részét már leélt nagymama vívódása az emlékekkel, saját hibáival és a múlttal. Azzal a múlttal, ami - elsősorban túlzott anyai elfogultságának köszönhetően - telis-tele van eddig leleplezetlen titkokkal, fel nem fedett szálakkal, melyek sorsfordító jelentőséggel bírhatnak az ifjabb generáció jövőjére.
A Nyári emlékek sokrétű, kellemes és könnyed nyári olvasmány. Egyszerre elevenedik meg benne a múlt és fiatalkor szépsége, a felnőttlét problémáival való szembesülés és azok leküzdése, az autizmus kezelése és az ahhoz való viszonyulás, az anyai féltés, a szerelem és a romantika, a gondoskodás...és bevallom, ennyi információt még sosem szívtam magamba ilyen könnyen a természetről...Szerettem Palackot, és köszönettel tartozom neki, hogy ennyi mindent megtudhattam a delfinek életéről. A történetnek azonban itt még koránt sincs vége, a szálak elvarratlanul várják a folytatást, csakúgy, mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése