Sabrina Jeffries: Egy hölgy sosem enged

A Blogturné Klubbal közös fejezetem Sabrina Jeffries: Halstead Hall bajkeverői sorozatának ötödik részével vette kezdetét, mely 2015 júniusában jelent meg hazánkban. Érdekes vállalkozás egy olyan történetbe csöppenni, mely hosszú előzményekre tekint vissza - s mint kiderült, műfajűt tekntve is egy új fejezetet nyitott az olvasói szokásaim terén.

Sabrina Jeffries: Egy hölgy sosem enged
General Press Kiadó, 2015, 336 oldal

Blogturné Klubos pályafutásom tehát rögtön egy családregény ötödik láncszemével kezdem. Ez egyrészt amiatt érdekes, mert az első négy részt nem olvastam, s ilyenkor mindig izgatottan vetem magam az oldalak közé: vajon érteni fogom-e a történetet az előzmények ismerete nélkül? Másrészt pedig nem szerettem volna rögtön az elején mellényúlni a könyvválasztást illetően. Ebbéli kételyeim gyorsan elszálltak, hiszen egy történelmi romantikussal nehéz elvéteni a biztos sikert. És ez nagyjából így is történt. E rövid csevej után pedig azt hiszem, végre rátérhetünk a könyvre!

...ami, bevallom, az első pillanatban magába szippantott. Az előszó (melyet maga Hetty Plumtree, a nagymama tolmácsolt) és a prológus múltbéli visszapillantása azonnal eloszlatta abbéli aggályaim, hogy nem fogom érteni a történetet. Sőt, még inkább felcsigázta érdeklődésem. Egy sok-sok évvel ezelőtti családi tragédia felgöngyölítése és egy nagyanyai ultimátum a sorozat két vezérfonala, a Halstead Hall bajkeverőinek utolsó kötetének főszereplője pedig a Sharpe család legfiatalabbja, Lady Celia.

A kiadó oldaláról

Nem árulok zsákbamacskát: Celia éles elméje és még élesebb nyelve rögtön levett a lábamról. Egyszerűen nem tudom nem kedvelni a született főhősnőket, és Celia bizony mindenképp annak bizonyult. Sőt, borzasztóan emlékeztetett egy korábban olvasott regényben megismert hölgyeményre, aki hogy hogy nem, még e kötetben is említésre került. Azt nem árulom el, kiről van szó pontosan, de azt igen, hogy e párhuzammal a szerzőnő végleg szívembe lopta magát. Ugyanez azonban kevésbé mondható el Jackson Pinterről, aki számomra talán túlságosan is ösztönlényként tűnt fel - legalábbis a regény elején. Aztán elég nagy munkájába telt, míg ezt a tulajdonságát levetkőzte, de végülis nagyjából sikerült. Levetkőzte, levetkőzött.

Történelmi romantikushoz képest ugyanakkor kicsit úgy érzem, az írónő néha elsiklott affelett, hogy hősei 1825-ben élnek. Mindazonáltal kétségtelen, hogy ezek a "figyelmetlenségek" szükségeltettek ahhoz, hogy ez a történet működjön. És működik, nem is akárhogy! Romantika, ellentétek, feszültség, szenvedély, kalandok és roppant szórakoztató párbeszédek. Picit sajnáltam, hogy a könyv egy vezérfonalát, a gyilkosság felgöngyölítését és a bűntény, illetve az elkövető leleplezését olyan kurtán oldotta meg az írónő...de ez csupán azt jelzi: szívesen olvastam volna még a regényt...és persze, egy picit zsörtölődöm amiatt is, hogy nem az első résztől követem a Sharpe család történetét...:)