Allison Winn Scotch: Talált vágyak osztálya

Nagyon vártam, hogy végre a Talált vágyak osztálya kerüljön sorra az olvasmánylistámon...Nem nagyon szoktam borító alapján ítélni/vásárolni könyvet, de ez egyszerűen magával ragadott. Számomra kellemes benyomást kelt, picit megidézi a tavaszt, és idilli hangulattal tölt el, akárhányszor ránézek. A cím is borzasztóan felkeltette érdeklődésem, a fülszöveg is...így minden adott volt egy klassz olvasmányélményhez. Így eljött a pillanat: leemeltem a polcról, és elolvastam Allison Winn Scotch történetét, mely a Pioneer Books gondozásában, Spiegl Máté fordításában 2012-ben jelent meg hazánkban.

Allison Winn Scotch: Talált vágyak osztálya
Pioneer Books, 2012, 312 oldal
Fordította: Spiegl Máté

Vágjunk rögtön a közepébe. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért tetszett ez a történet. Mármint: azért tetszett, mert vártam, hogy elolvassam - és nem okozott csalódást? Vagy azért, mert viszonylag hosszabb idő után ez volt az első olyan könyv, amit szabadon, éjszakába nyúlóan olvastam egy kanna forró tea társaságában, és maga e tény töltött el boldogsággal? Tényleg nem tudom. Néha e kettő együttállása is elegendő. 

Mindenesetre, a Talált vágyak osztálya jó olvasmányélmény volt számomra. Még akkor is, ha nem minden pillanatában voltam tőle elragadtatva. De az biztos, hogy minden pillanatában elgondolkodtatott.

"Van olyan kapcsolat, ami csak egy megálló az úton, és nem a végállomás."

Allison Winn Scotch

Nem tudom, milyen az, mikor valaki olyan helyzetbe kerül, mint amilyenbe Natalie, akit ráadásul még csak nem is kedveltem. Karrierista, munkába temetkező, mindenkin átgázoló, tapintatlan...és még csak nem is tud róla. Miután megismerkedünk Natalie felszínes világával, a fiatal nő életében törés következik: rákot diagnosztizálnak nála. Minden ellenérzésem ellenére is szurkoltam neki. Szurkoltam, hogy túlélje...holott maga a karakter nem keltett bennem empátiát. Leginkább talán amiatt szurkoltam, hogy végre észrevegye, mennyire mélyen van emberileg...

...persze, ezáltal arra voltam a leginkább kíváncsi, hogyan járja végig az önismeret útját. Közben pedig végig azon (is) gondolkodtam, hogy miért is kell, hogy betegség, vagy "sorsfordító" esemény történjen velünk ahhoz, hogy önismeretet tartsunk? Hogy megálljunk picit, és végigvegyük életünk stációit, vagy hogy ne menjek túl messzire: az elmúlt egy évet? Egy barátság vagy (be nem teljesült) szerelem emlékét? Azt gondolom, a felgyógyulás és az önmagához való visszatérés párhuzamát Allison Winn Scotch rendkívül jól érzékeltette. Számomra ez a regény legnagyobb erénye.

Összességében azt éreztem, hogy a kötet nem sablonos panelekből épül fel, lendületesen és élvezetes stílusban mesél el egy olyan sztorit, mellyel kapcsolatban úgy érzékeltem, hogy nem olyan érzelmi faktorokra akar hatni, amelyek által a betegség tusája marad meg emlékként a történetből. S itt kanyarodhatunk a címre, ami eredendően is nagyon megfogott. Biztos nem a legmegfelelőbb formát használom, mikor azt írom: a szerző egyfajta eszközként használta a betegséget. Sokáig nem is értettem, a "talált vágyak osztálya" hogyan kapcsolódik a történethez, Natalie történetéhez. De talán pont az üzenetet hordozza magában. Mindenkinek van. Mármint a kis lelkében: vágyak osztálya. És azt hiszem, az egyik legcsodálatosabb dolog, ha rátalálunk egy vágyra, amit még meg is tudunk valósítani. S miért várnánk arra, hogy valami kikényszerítse, hogy erre rádöbbenjünk? Álljunk meg, fedezzük fel, valósítsuk meg.