James Norbury: Kövesd a Holdat!

Hol is kezdjem? Az elmúlt csaknem másfél évtizedben, amit a kiemelkedően aktív olvasói létemnek nevezhetünk, vannak olyan szerzők, akiket feltétel nélkül kedvelek olvasni. Nem érdekel a fülszöveg, nem érdekel a borító, egyszerűen tőle akarok olvasni. Hogy ez ízlés, stílus, zsáner vagy bármi kérdése, teljesen mindegy. Leginkább ugyanis az érdekel, hogy hat rám – és hogy hogyan hat rám.

James Norbury: Kövesd a Holdat

21. Század Kiadó, 2024, 176 oldal

Fordította: Laik Eszter

Csillagérték: 10, legfelső polc

Azt is megtanultam, hogy e szerzők nagy részére nem tudatos keresgélés, nem a bestseller-listák fürkészése nyomán fogok rábukkanni (talán ez minden, de legalábbis sok minden mással is így van az életben) és arra is, hogy vannak könyvek, amik egyszerűen csak jókor találnak meg, egy könyv még nem garancia arra, hogy a szerzővel is egymásra találtunk. A másodiknál azért már esélyesebb. Ennek nyomán pedig: James Norbury olyan szerző, akit feltétel nélkül kedvelek.

A Kövesd a Holdat! teljesen más hangulatba burkolt, mint A macska, aki zent tanított. A borító képi világa kissé talán rejtelmes, baljós, mégis hívogató és békés. Vihar előtti csend? Várakozás? Egy új kezdet? Annyi minden kavargott a gondolataim között, s persze az izgatottság is bekúszott: elvarázsol-e ismét a szerző? Persze, ebben nem a varázslat a fontos, hanem a hatás, az elgondolkodás, az elmerülés és a felszínre törés. Hiszek abban, hogy a mélypontjainkat is ugyanúgy meg kell élni, mint a szárnyalásainkat. S a mélypontok közepette is tudatában kell lennünk annak, hogy újra szárnyalni fogunk. De hol vannak a korlátaink? Hol van a pont, mikor segítségre van szükségünk? Egyáltalán: van-e olyan pont, mikor nincs szükségünk segítségre? S tulajdonképp: ki segít kinek?

Amaya, a kölyökkutya a tél beköszöntekor egyszeriben egyedül találta magát. Szülei eltűntek, ő pedig nem tudta mitévő legyen. A havas erdőben bolyongva egy csapat farkasra talált, segítség helyett azonban megtámadták, végül Farkas volt, aki megmenti az övéitől és segít Amayának. A kölyökkutya mindössze egy intelmet idéz fel az anyukájától: kövesd a Holdat! Farkas – mérlegelés és tanakodás után – végül úgy dönt, Amayával tart ezen az ismeretlen utazáson, s a Holdat követve élete utolsó, legnagyobb kalandjában lehet része. Norbury világához illően, ez a kaland nem csupán térben érhető tetten, de – és sokkal inkább – a lélekben. Az élet egyszerű és mégis leglényegesebb kérdései: a „ki mellett kell lennem?”, a „hogy találom meg önmagam?”, a „mi és ki az igazán fontos?” vagy épp a „meddig érdemes kitartani?” felvetései mégsem a kortárs önsegítő könyvek, vagy épp a mázzal megkent szórakoztató irodalom kliséiben nyilvánulnak meg. Norbury történetének elhiszem, hogy a mélyben fogja meg ezeket a kérdéseket, hogy nem akar válaszokat adni. Mert az ő válaszai nem feltétlenül az én, nem feltétlenül a te válaszaid. Az sem biztos, hogy te ugyanazokat a kérdéseket találod meg a könyvben, mint én vagy amit a szerző feltett.

Amaya és a Farkas története számomra fájdalmasan csodálatos olvasmány és vizuális élmény. A szerző – ezúttal is mint illusztrátor – olyan kompakt kiadványt alkotott, mely amellett, hogy megrendítő és egyszerű, mégis mély és felszabadító. Nem tudtam elengedni Farkast, és mélyen megérintett, hogy mennyire könnyű szívvel engedi útjára Amayát. Hogy mennyire tudatában van a dolgok természetszerű folyásának, hogy micsoda nagylelkűséggel engedte át a régi folytonosságát az újnak. Nem tudom, mennyire érthető ez így virágnyelven (a történetet mégsem szeretném elmesélni), de valahogy az az önzetlen „emberfelettiséget” próbálom elmagyarázni, mely a mindennapjainkban is jelen van. S itt nem feltétlenül a végső búcsúra gondolok, hanem olyan tényezőkre, melyek során nem kényszeredetten, kiégve engedjük át helyünket az újnak, hanem annak tudatában, hogy az az új a mi munkánkat, jószándékunkat is viszi tovább. Annak belátására, hogy nem mindig a nyílegyenes ösvényen követjük a Holdat, hanem hiszünk benne, hogy a kitérő szükséges, sokszor sokkal hasznosabb és előrevezetőbb. Hogy merünk engedni, hogy merünk elengedni, hogy hálásak tudunk lenni mindenért, amink van, mindenért, ami érkezik és mindenkiért, akiért tehetünk valamit. Magunkat is ideértve.

Ahogy A macska, aki zent tanított kapcsán is írtam, itt is érdemes végigolvasni a szerzői utószót, melyből megbizonyosodhatunk arról, amit talán mindvégig sejtettünk: erre az utazásra Norbury nem vidám felhanggal hívott minket, de meg szerette volna mutatni nekünk ezt az ösvényt. Gyógyító hatással lehet az alkotás? És gyógyító hatással lehet-e ennek az alkotási folyamatnak a végigkövetése külső szemlélőként? Én legközelebb is James Norburyvel tartok. Köszönöm az élményt!

„Azt hiszem – mondta a Farkas –, ha valamit teljes szívvel teszel, eljutsz oda, ahol lenned kell.”

Blogturné Klub

James Norbury szívmelengető és elgondolkodtató kötetei sokak szívébe belopták magukat, hála a gyönyörű illusztrációknak és a történetben szereplő állatoknak. A 21. századó gondozásában jelent meg az író legújabb könyve, melyben egy elveszett kiskutya, Amaya és egy idős farkas nyomába szegődhetünk. Tartsatok bloggereinkkel a turné során, ha pedig nektek kedvez a szerencse, akkor tiétek lehet a kiadó által felajánlott nyereménykönyv.

A turné állomásai

12.03. This is my (book) universe

12.05. Readinspo

12.06. Könyv és más

12.07. Fanni’s Library

12.09. Szembetűnő

12.11. Csak olvass!

12.15. Dreamworld

12.17. Booktastic Boglinc

12.19. Hagyjatok! Olvasok!

Nyereményjáték

Mivel James Norbury köteteiben mindig állatok a főszereplők, ezért a mostani játékunkban a szövegben elrejtett betűkből kell összeolvasnotok egy-egy olyan állatfaj nevét, amely az eddig magyarul megjelent 4 kötet valamelyikében szerepet kapott. 

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway